Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - VITA - Géczi János: Kiegészítés az "Arctalanok" esszéhez
nem tölti be közvetítő szerepét a feladó és a címzett között, mentesül az összes felvállalható társadalmi, művészi funkciójától is. Az „Arctlanokra” pontosítva: korosztályi mértékben először jelentkezik az olvasói (szerkesztői) meg nem értés, s mivel csak az alkotó képes — a jelenlegi társadalmi struktúrában — a befogadók felé kö- zelítsére, olyan emberi, művészi tulajdonságairól kell lemondani, amelyek éppen speciális értékeit, másságát jelentenék. Ugyanakkor ezek az alkotók vállalják fel először — szinte paranoid módon — az összes társadalmi hiány együttes kimondását az irodalmi előzményiekhez képes különös módon: az adott problémaköröket nem külön- külön, az egészből kiszakítva, letisztítva, lenyűgözően absztrahált vázként felmutatva — hanem az adott mű tárgykörén belül a lehetséges érintéseket sorra megtéve. Erre utal a hosszú versek, ciklusok tömeges megjelenése; igaz, ez a szintézisek lehetőségeit is tartalmazza, de semmiképpen nem elsődleges szereppel. Ebben az irányított mozgásban az egyedi esélyek/lehetőségek eltűnnek. S ennek egyik legsúlyosabb, a kívülállóknak minden esetre megtévesztő, és igazolásra is felhasználható következménye (tudniilik a nemzedékké válás lehetetlen) ma még az „Arctalanok” élcsapatát alkotóknak nincs szükségük egymásra. Hiába származnak közös forrásból, miáltal kibocsátott fényük koherens lehetne, a konszolidált társadalmi körülmények nem teszik szükségszerűvé hullámaik találkozását. Így a legifiátalabb költészet kénytelen-kelletlen fordult önmaga léte újraértelmezéséhez is. A valóság megközelítéséről van itt is szó. Akkor amikor naponta hang- zanák el a legképtelenebb vádak a korosztály valóságról létről való leszakadásáról, a vállalás-képtelenségéről, az elutasítás különböző módozataival, az „Arctalanok” — egy betöltetlen szerepet felvállalva — ismét visszamutatnak az eléjük tett, tüfcröz- tetésre szánt valóságra, amely szerintük nem az igazi. Természetesen e „világvég”-állapotnak művészeten (költészeten) belüli okai is vannak. A művészet létének alapvető feltétele hatáskörének újraértelmezése. S mára már világossá vált: korunkban a művészet nem a részek elemzésében valósulhat meg, hanem az egész jelenlétének megmutatásában. S csak az ilyen szándék vezethet pozitív alkotói programra, megépített, romibolihatatlan, társadalmunk tudatába teljességében beépíthető életművekhez. S az is bizonyos: olcsó fogás, ha a társadalmi problémák művészi megjelenítéseit úgy utasítjuk el, hogy a hiányosságok meglétét az esztétika hatáskörébe utaljuk át. Az esztétikum megkérdőjelezése ugyanis jóval egyszerűbb, mint a valóság és (művészi) tükörképe hasonlóságának megállapítása. Az ekvivalencia-érzet elvesztése nemcsak a világkép és a művészet közötti résben mutatható ki, hanem a tudományos, hétköznapi világképen és a művészeten belül is. Sőt a széthullott részeken, darabokban is. Ennek a történeti leírása megvalósítható, mint ahogy történtek is erre eredményes kísérletek. S felmutatták — szintén a romantikától datálva — a művészi köznyelv széthullásának (tükrözött) bizonyítékait is. A kérdés: e folyamat betetőzését a magyar költészetben — az előző nemzedékek ellenében — az „Arctalanok” jelentenék, vagy pedig működésük lenne az első — viszonylag — egységes fellépés ezzel szemben. A választ, valószínűsíthető, hogy nem kizárólagosan a saját alkata predesztinációjukban kell majd keresni: a kiteljesedett konszolidáció adja azt a társadalmi-történelmi indíttatást, bizonyos kényszerpályát amely a lassú változások végére, e társaság indulásával, munkáival egyidejűsítheti a külső (nem politikai) hatások tudatos felhasználását, a költő és a valóság (nem pedig a költő és valósága) viszonyának átalakulását, s remélhetőleg a magyar költészet alapvető viszonyainak megváltozását. A felvetett gondok feloldását a már elkészült, de publikálatlan, és a jövőben készülő művek is adják/adhatják. Állításaink igazságtartalma konkrét bizonyítás híján azonban kétséges, megkérdőjelezhető. így a továbbiakban egy megvalósult mű megközelítésén keresztül próbáljuk a hazánkban leginkább az „Arctalanok” által megtes- tef tesített problémákhoz közelebb jutni. Paradigmánk Vitéz György MISSA AGJMOSTICA című kötete (Párizs, Magyar Műhely, 1979.). Bár Molnár Miklós ismertetése (Életünk, 1980/1. 93—96. 1.) költőnk lényegi tulajdonságaira rámutat, írása jellegének megfelelően azt vagy indirekt úton, vagy az 764
