Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - VITA - Géczi János: Kiegészítés az "Arctalanok" esszéhez
GÉCZI JÁNOS Kiegészítés az ,,Arctalanok” esszéhez Zalán Tibor esszéjének kérdésfelvetéseit, kihívásait és okfejtésének módszerét is elfogadva az „Arctalanok” jelenlegi helyzetének meghatározásában, sőt felvett axiómáiból elérhető új következtetések szándékával tesszük meg hozzászólásunkat a huszonéves költők problémájához. Felismerve az általa (szándékosan?) feltáratlan csapdákat, amelyek specifikus-konkrét leírása bármely, önmagát nemzedékké szervezni szándékozó korosztálynak, bármilyen történelmi szituációban első feladata — de különösen, ha a konszolidációs körülmények csak önmozgásra adnak módot —, kívánjuk Z. T. gondolatsorát kiegészíteni, egy kortársi párhuzamra való rámutatás útján, fenntartva azt, hogy fejtegetésünkben csupán egy lehetséges megközelítésre nyílik mód. Tesszük ezt annak elkerülésére is, hogy a (bármely új) nemzedék indulását (utólag) elfedő mítosz hamis tartalmának kialakulását a magunk lehetséges eszközeivel megakadályozzuk, mivel erre, az „Arctalanok” nemzedéktelenségét cáfolandóan, később lehetőség nyílhat. Az 1945 után indult, ideológiailag viszonylag egységesnek nevezett nemzedékek (ön)mítoszai már tragikus nemzedéki és alkotói válságokat okoztak, s amelyekhez hasonlóaktái ez az új korosztály nemzedékíségének tudatosulása előtt, már (hivatalos) indulásában megkímélheti önmagát. Az előző nemzedékek nem hoztak létre olyan struktúrát, amely nemzedéki szinten képes a továbblépésre: céljaik és a megvalósítást lehetséges alternatívái nem voltak pontosak, csupán az adott társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális körülmények között a hasonlító indulási állapotok. Itt nem térhetünk ki ennek a társadalom-ismereti, önismereti okaira, csupán okfejtésünk menete miatt annyit jegyzőnk meg, hogy nem csak a kor által hordozott, nyílt vagy a felszínre máig sem hozott ellentmondásokban kell a választ keresni. Mivel az „Arctalanoknak” — Z. T. bizonyításának eredményét elfogadva — fokozott lehetőségük van a költészetükkel valóságunk, létünk adekvátabb megközelítésére (valóságdarabok létrehozására), bármilyen hamis mítosz annak torzult képét/ darabját, s manipulálhatóságát eredményezné. Lukács György több helyen felhívta a figyelmet a marxista esztétika által leírt esztétikai megismerés és ábrázolás objektivitására, és a lényeg megközelítésiénél az alkotói szubjektum szerepére. Kiemeli azt is, hogy az absztrakciók sem az emberi tudat tiszta és egyedüli termékei, hanem azok létrehozásában a társadalmi valóság működése is szerepet játszik, sőt gyakran elsődleges. Tehát a költői tudat valóságteremtése sem feltétlenül csak az új (és egyedi) absztrakció-hálók létrehozásában nyilvánulhat meg, hanem a valóság által egyszer már létrehozott absztrakciók felhasználásában, újrarendezésében is. így a létrehozott művek mindenképpen a valóság darabjai (legfeljebb a társadalmi valósággal nem ekvivalensek, vagy pl az esztétikai normáknak nem felelnek meg). De a művek alkotásvoltát mindenkor az ekvivalenciák megléte hitelesíti. Az ekvivalenciák felismerése az alkotók léten belüli helyzetének a függvénye. A lét minden szférájában. A művek létrehozásakor és a befogadói aktusok felé irányításakor is. S ez érvényes a befogadókra is (legyenek bár elutasítóik). Csapda, csapda után. Fogadjuk el most feltételesen azt, hogy az „Arctalanok” tagjai között vannak, lesznek olyan alkotók, akik a mai magyar költők tehetségének középarányosával rendelkezve, legalább közepes teljesítményt -nyújtanak, vagy fognak nyújtani. Tegyük ezt azért, mert még teljes biztonsággal az irodalmi folyóiratokban való megjelenés a'apján nem nevezhető meg közülük egy sem. (A kéziratosán terjedő írások, kötet762