Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék X.

olykor egy-egy sikertelen hétvégi hazamenetelem idején hívnak fel telefonon, ahová beleköhögöm pesszimista életérzéseimet.

Néha-néha felteszem magamnak is a kérdést, hogy hová jutottam? Volt-e értelme száguldásaimnak, és alapja félelmeimnek? Szanatóriumi szobám ablakából egy panorámát látok: csodálatos hegyláncolatokat, balra erdőséget és jobbra a völgyben Budakeszit szélesre terülten; legalább tízszeresére dagadva, mint 1936-ban. De az erkélyen madarakat figyelhetek: télen főleg cinkéket, akik megkapják a napi vajadagukat és* tavaszon fecskéket, ezeket a bájos gráciőz torpedókat és olykor verebeket és galambokat. Nem tudom, hogy miért utálom úgy a galambokat? Felzabálják a kisebb madaraknak szánt ételmorzsalékot. A fecskék fészkeket raknak és négy fiókával bíbelődnek. Bájos jószágok, mintha az ember etikusabb unokatestvérei lennének. Nem lehet látványukkal betelni. Biztosan nincsen asztmájuk, sem tüdőtágulásuk. Télen a parkban vaddisznó- csordák olyan báva őszinteséggel várják az ember közreműködését táplálékuk megszerzésében, hogy mindenki „bedől” várakozásaiknak. A macska invázió bizonysága annak, hogy a semmiből is meg lehet élni. De öt év szanatórium? Még műkritikusoknak sem kívánom. Jó, jó, van itt látnivaló, átélni való ás főleg elgondolkozni való. Vajda harminchárom éves korában itt halt meg és ma is emlékezem, hogy Júlia döbbenten jelentette, hogy „már lilák a körmei” és másnapra Vajda meghalt. Mi minden fért bele abba a sovány harminchárom esztendőbe? És azon belül is az utolsó hatban a munka sűrűjétől a Szent János kórház vésztjósló hosszú hónapjain át egy másfél napi szanatóriumi létig, ahová csak meghalni jött. Temetése után Ámos Imre javasolta egy Vajda könyv ösz- szehozását. Tartozom az igazságnak avval, hogy leírjam: Ámos Imre teljesen revideálta Vajdával kapcsolatos korábbi vélekedését és megérezte Vajda eredetiségét s művészi nagyságát. A budakeszi hullaházban Ámos Imrével együtt öltöztettük Vajdát és megdöbbentünk soványsága láttán. Hány évtizedet kellett várni, amíg végre festészetét megismerhette az a generáció, amelyik csak nevét ismerte, hírét hallotta, de munkáiból eredetiben alig valamit. Igaz, hogy Mándy Stefánia könyvét láthatta és olvashatta, ,— de azt is .mikor? Olyan tehervonati lassúsággal ismerkedünk minden érdemben való dologgal, hogy szinte félő, a történelem nálunk mindig megismétlődik. Talán egyszer csak felébredünk Csipkerózsika álmunkból és előbb fogunk valamit érzékelni mint mielőtt bekövetkezik, ki tudja? Mögöttem a fecskék csivitelnek ás nem hiszem, hogy sokat törődnek az emberi sorsokkal. Nem tudják, hogy van művészet és van antiművészet, csak egyet tudnak, de azt sokkal jobban mint az emberek: érzékelni az irányokat! Na nem a képzőművészeti irányokat — minek is? Jó lenne hinni a hit értelmében, hogy jöhessenek a mai jó pásztorok: Le Corbu- sier-k ás azok, akik szépen élni, szépen lakni és még meghalni is szépen akarna».

A Népszabadság és Magyar Nemzet két hónapi távolságban egymástól írt az Életünk szombathelyi folyóiratban közölt „Életrajzi törmelék” című szeszélyes írásaimból kis töredékeket ás engem büszkévé tett, hogy tudomásul vettek, de alkalmat is adtak most arra, hogy kijavítsam magam Csapó Gyurka jóvoltából, aki ugyanúgy ősjózsefvárosi, mint én, hogy amit én Kálvária kertnek írtam, az a mi időnkben „a Golgota” volt. Valójában igaza volt Csapónak és így, akarva nem akarva az olvasónak tudomásul kell venni tévedésemet és iparkodásomat, hogy ezt a tévedést szeretném valamivel jóvá tenni. De mivel? Talán azzal, hogv bevallom, én nagyon hiú ember vagyok és a mai napig sem felejtem el az Európai Iskola-beli első kiállításom utáni Gegesi Kiss Pál őszinte-foőszinte mondatait: „Most már megmondhatom neked Bandikám, hogy féltem egy kicsit ettől

752