Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék X.

néha irigyen leskelődöm szinte voyeur módján az én (sokféle értelemben vett) zárt világomból kifelé és a véleményem akármilyen legyen is, abban a pillanatban válik érvénytelenné, ha számot adok róla. Ez nem paradoxon! Talán még van elég érzékenységem ahhoz, hogy megérezzem mi a hazugság és mi a tiszta igyekezet mások munkájában. Nekem ennyi elég. Szóval semmikép nem én tehetek róla, ha „féltehetségek, cső pontocskák” és bárkik nevemet zászlajukra hímezik. Ez jó lehetett újságírói fogásnak, de nem felelt meg az igazságnak. Miért nem folytatódott, vagy kezdődött úgy a mondat, hogy az a Bálint Endre, aki Vajda Lajost, Kassák Lajost, Gadányi Jenőt, a kezdő Gross Arnoldot, Vajda Júliát, Jakovits Józsefet majd Szemetlhy Imrét propagálta, vagy Anna Margátot, Ország Lilit és sorolhatnám még a valódi tehetségek egész hadseregét, — hirtelen a fejére esett és néhány olyan művész mellé állt, akik elbuktak, vagy nem bírták szusszal. Miért polemizált Rózsa Gyula fantomokkal, ahelyett, hogy Kállai Ernő módjára mély képanalízisekkel ismertette volna meg az igen tisztelt olvasókat? Amikor a hosszú cikkének címe szemembe döfött: A Bálint „ügy” vége, hirtelen eszembe jutottak más »ügyek« és az orrom előtt megjelent egy képzeletbeli vasrács; szinte beleremegtem. Soha nem tudtam, hogy festészetem és írásaim egyesekét ilyen-olyan értelemben provokálnak. Nem biz’ én! Azt hiszem, hogy Tristan Tzara, André Breton és Max Ernst kedvesen mosolyognának, ha valaki tanácsot adna a publikumnak, hogy mit olvassanak és mit nem a műveikből? De hát ez régi dolog, azóta sok minden történt: a sok köhögéstől szívem is beteg lett, és ezeket az éveket csak néhány tucat fotómontázsom szegélyezi. A fiatalok is tudják, hogy a szanatórium miatt elérhetetlen vagyok,

751