Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék X.

lapátolását, és folytathatnám -még sokáig, ha nem tűnne fennhéjázó büszkélkje- desnek, hogy mi mindent csináltam végig beteg tüdőmmel anélkül, hogy visszaestem volna. Igaz, tizenöt évvel később a másik tüdőm lett beteg és akkor is nyolc hónapi szanatóriumi és ugyancsak két évig tartó „töltés” hozott nagy öröm,őket, de utána megint csak folytattam a fizikai „melót”. A Rottenbiller utcai szép napok idején zsákszámra cipeltem a szenet és fát a pincéből fel a második emeletre a hátsó lépcsőn. Majd Párizsban szobámat a magam gyártotta bútorokkal tettem „lakájossá”. Szóval fűrészeltem, fúrtam és faragtam, cipeltem és mindent megtettem annak érdekében, hogy nyakon csípjen újra a betegség. 1976 augusztusában jött valami új: erős tüdőtágulással, asztmával és bronchitissel, évekig tartó köhögéssel sikerült leszoknom a festésről és lassan öt éve, hogy többet vagyok a volt Erzsébet királyné, most Korányinak nevezett szanatóriumban, mint annak idején aktív tébécés koromban. Nem viccnek szánom, de a bejárat aulájában a falon Derkovits, Dési Huber reliefjei melllett van még egy mozaik, Vajda ikonos önarcképe után készítettük Granasztói Szilviával, tehát lassan ki lehet tenni a „megtelt” táblát és ha arra gondolok, hogy dr. Levendel László az orvostudományok doktora valamennyi tébécés művész beteglapját és röntgenkópét összegyűjtötte, én már is dokumentációs tömőanyaggá lettem. Még élek ugyan, de az irataim bármikor előszedlhetők. Jó lesz vigyáznom, mert mostanában nagyon divatba jött a lélek, így hát divatba jöttek a piszidhologizáló orvosok is. Miután tanulékony vagyok és így megtanultam, hogy az „idegi alap” nem hogy nem elhanyagolható, de döntő faktor a betegségek javánál, egyszer megkérdeztem egy orvost: mondja doktor úr, lehet az embernek idegbaja idegi alapon? Válasza igen szellemes volt: Akárcsak képzőművész művészeti Alapon. Igazán nem kíméltem magam soha és lehet, hogy előidézője voltam annak az „élő-halott” állapotnak, ami a „valaha festő és már nem festő” állapotra jellemző. Igaz, hogy az Európai Iskola időszaktól, na meg a háború előtti Szentendre néhány esztendejétől eltekintve távol maradtam minden művészi frafcciózástól, mert jött az öregséggel járó magány-igény és tevékenységem, már mint a nyilvános tevékenységeim, kiállítások megnyitásában .és katalógusok előszavának megírásában kapott új formát. Igaz, hogy ez sem teljesen igaz, mert már fiatalabb éveimben is volt hajlamom kiállni az általam „jó ügynek” vélt dolgok mellett, hiszen erről tanúskodik a régi Népszava, ahol sok mindenről írhattam csetlő-botló bakugrásos glosszákat. De nem csak a Népszava, hiszen Kassák Lajos is gyakran adott lehetőséget arra, hogy folyóirataiban helyet adjon írásaimnak. Az elmúlt évtizedben igen sok fiatal művész keresett meg, hogy Írással, vagy szóval fedezzem munkálkodásukat. Természetesen volt közöttük kitűnő és voltak olyanok, akik „mellé léptek”.

Nem lehet mindenki sem zseni, sem nagy tehetség. Ezért lepett meg, hogy a nagy műcsarnoki ikiállíitásom zárónapján Rózsa Gyula a „Bálint ügy vége” című politikai parmflettjében megtámadott, amiért — valójában segítő szándékkal - kiálltam fiatal művészek mellé. Gondolom, hogy ez még mindig sokkal becsületesebb szándék, mint megtámadni mindenkit, aki nem úgy fest, mint én magam. Ismerjük azokat a „nagy kapacitásokat”, akik ítélkeztek elevenek és holtak fölött, akik nem a posztimipresszionizmus áthatolhatatlan dzsungelébe bújtak el az Idő támadása elől. Soha nem hegyeztem ki toliamat az utánam következő nemzedékek megtámadására. Tudom, hogy az idő gyoravonati sebességgel száguld és mellettem is elszáguldott, — ezt tudomásul kell vennem, de ez nem ürügy és alkalom arra, hogy fejbe ikólintsam mindazokat, akik mást és másképpen érzékelnek a világból és a szellem világából, mint én. Bevallom,

750