Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék X.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék X. Azon a bizonyos márciusi napon 1936-ban, amiikor anyám bekísért az Erzsébet királyné szanatóriumba Budakeszi közelében és beraktak egy úgyneveztt „elosztó” nevű kórterembe, azon a napon kezdődött el szoros kapcsolatom a betegségekkel. Aznap éjjelén nem nagyon tudtam elaludni, mert oda kellett figyelnem lelket gyötrő beszélgetésekre, melyek nem sok jóval biztattak. „Ide csak bejönni lehet, néha többször is, de végleg megszabadulni innen az lehetetlen”. így hangzott az Ige! Elhatároztam, hogy többé nem figyelek semmiféle beszélgetésre, ami a betegségeket érinti. Az „elosztóból” kerültünk át „végleges” kórtermeinkbe, aszerint, hogy a lőorvos kinek miképpen ítéli meg állapotát. Érdekes módon fel sem tűnt nekem, hogy anyám minden nap bejött, tekintet nélkül arra, hogy van-e, vagy nincs látogatási idő. Természetesen .megkérdeztem az orvosomat, hogy meddig kell ott maradnom a szanatóriumiban? Hát, két-három hónapig — mondta. Nyolc lett belőle és mint kiderült, nem adtak négy évnél többet az életre. Pár hét után jött az a tortúra, amit soha nem tudtam megszokni: kisujj vastagságú tűt döftek hetente bordáim közé, hogy levegőt préseljenek a tüdőm és mellhártyám közé, hogy többszörösen lukas bal tüdőmet ösiszapriéseljiék, nehogy a kavemák tovább növekedjenek. Két és fél évig élveztem a „töltés” örömeit, igaz, hogy az utolsó másfél évben már csak havonta. De minden alkalommal átéltem ugyanazt a megrázkódtatást. Megmondták, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálnom, de -tőlem mondhattak amit akartak, mert éreztem, hogy lázadásom minden rizikója ellenére eredményes lesz. 1938 nyarán a Szentendre fölötti Pismány hegyen laktam, ahová csak erős kaptatóval lehetett feljutni és én naponta kétszer, tehát le és föl négyszer tettem meg az utat, mert ebédelni és vacsorázni lejártam Szentendrére. Egyébként is én akkoriban soha nem jártam, hanem rohantam, másfelől sok barátom lakott lent a Városban. Ez évben elmentem egy három hetes evezős túrára Sugár Andor festőművész barátommal és feleségével Kálmán Katával. Kérdezték hogy tüdőkbe evezni és kormányozni? Igennel feleltem, holott soha -nem ültem semmilyen csónakban és különösen nem gurulóülésesben. Kértem őket, hogy kezdetben én kormányozhassak, mert fáj kicsit a gyomrom. A kormányzás könnyen ment és közben kilestem hogyan csinálják a lapátmunkát, a gurulást és a kettőt együtt. Amikor rám került a sor, kisebb ügyetlenkedések után belejöttem és még a magam kétségeit is eloszlattam. Mindezt nagyon beteg tüdővel. De nem éreztem sem gyengeséget, sem félelmet. És jó, hogy nem éreztem. De amikor elmentem a tüdőgondozóba töltésre, az orvosom közölte, hogy már semmi levegőm nincsen, amit nem ért, hiszen máskor mindig talált annyit, hogy ne kelljen a mellhártya összenövésektől tartania. Természetesen nem mondtam meg, hogy evezni voltam. Ezzel a beteg tüdővel csináltam végig a legkülönfélébb munkaszolgálatból adódó legnehezebb fizikai munkákat, például 50 kilós cementes zsákok cipelését is. Tizenhét órás munkaidőben, négy órás alvás mellett kőmorzsalék és zúzalék 749
