Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
politikát. Tudta, hogy Miklós, minden oroszok cárija, nem becsüli valami sokra az akkor még si'heder Józsefet, de azt is tudta, hogy a cár ennek ellenére leveri a forradalmat. Nem engedheti meg egy független Magyarország létezését, a státus quo felrúgását. Nem engedheti meg, hogy egy kis nép ebben a térségben kivívja szabadságát és ezzel precedenst teremtsen. Görgey mindezt tudta és letette a fegyvert. Mit tehetett volna mást? Talán még azt, hogy főbelövi magát. Kin segített volna már ezzel? . .. Hogyan születik egy Döbrentei-vers? Olyan állapotban, amelynek összetevőiről talán még számot lehet adni, de arról a minőségi változásról, amikor a képzelet és a valóság elemeiből vers szerveződik, amikor az ember átlibben egy olyan közegbe — dimenzióba — ahöl azt érzi, még minden szellemi kaland megtörténhet vele, nos erről már igen keveset tudok. És ez nem is baj. Nem vagyok beavatva ebbe a folyamatba, mint egy titokba, így aztán el se ronthatom. Az igazság az, ha jön a „kiváltó pillanat’', az én feladatom engedni, engedelmeskedni a „hívásnak”. A többi talán már nem is rám tartozik. Néha már az volt az érziésem, hogy csupán eszköz vagyok, míg a vers önálló akarattal rendelkezik, 'és mintha én csak azért kellenék, hogy megvalósulhasson általam. Egyáltalán nem úgy viselkedik a vers, mint egy „cifra szolga”. Én alapvetően koncepciótlan gondolkodó alkat vagyok, nálam általában egy „kész”, vagy hamar egyberendeződő gondolatkör ugrik be, nyűgöz le, ezáltal kényszerítvén ki megíratását. Ekkor kezdem el keresni hozzá a nyelvi eszközöket. Természetesen adódott már úgy is, hogy csak egy sor villant át a fejemen, de rendszerint nem a sor teremti meg a vers koncepcióját, hanem a koncepció teremt nyelvet a vers megírásához. Félreértés ne essiék, csak a „szikra” az adomány, az jön „csak úgy”, de ezt a szikrát lobogássá fújni gyötrelmekkel, kételyekkel keserítő munka. Hogy stílusos maradjak: szufla kell hozzá. Engem legalábbis nagyon meggyötör egy-egy vers születése. Egyszerre kívánom ezt a kínlódást, meg félek is tőle. Persze ez nem érvényes mindenkire. Van, aki olyan könnyen ’ ír, ahogyan a forrás buzog. Én nem tudom erőltetni az írást, ha nincs koncepcióm, nem tudok dolgozni. Egyszerűen nem jönnek a szavak. Ilyenkor úgy érzem, nincs igazolva az életem és akkor elkezdek saját magam ellen élni... De abban az esetben, amikor érzem a szellemi felhajtóerőt, a valóság ás a képzelet egymásba robbanását, akkor egyszerre megkönyörülnek rajtam a szavak és megindulnak ... Részem volt már rendkívüli esetekben is néhányszor. Hasonlatos ez a szobrász szerencséjéhez, aki a hegyi erdőkben olyan kövéket, gyökereket talált, amelyeket a természet komponált különböző alakzatokba. Elég egy kis igazítás — néha még az se kell — és készen felmutatható az eredeti alkotás. Nos, csavargásaim során én is találkoztam ilyen, az élet által „előregyártott” kész alkotásokkal, előttem „megtörténő” versekkel, amelyeket „csak” észre kellett vennem, s le kellett írnom. így született például az első kötetemben szereplő vers: A sztambuli cipőfényező. Isztambulnak nem a legelőkelőbb negyedében bolyongtam éppen, azon a részen járkáltam, ahol a koldusok utcája húzódik, ebbe torkollott bele egy másik szűk sikátor, amelyet a köznyelv nemes egyszerűséggel a kurvák utcájának nevez. Nos, a két legnagyobb emberi szükség, a kenyér- és a szerelemóhség e városrészében, nálam sürgetően egy harmadik vágy jelentkezett: örömmel fedeztem hát fel egy oementpadlós köztéri létesítményt. Odaértemkor kissé elámultam, mert igen bizarr látvány fogadott. A vizelde padlóján tépett 746
