Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal

gyékénydarabon egy térdepelő igazhitű hajladozott. Allah'hal való személyét; kapcsolatába merülve tudomást sem vett a körülötte tolongókról, akiket egy másfajta feloldódás vágya vezérelt ide. Akkor tapasztalhattam; a szükség nemcsak, hogy törvényt bont, hanem sürgető esetekben az ideák fölé emelkedik. Azok ugyanis, akik nem bírták tovább, egész egyszerűen átvizeltek az imádkozó ember feje felett. A nap besütött a kátrányos falú helyiségbe, s a tömeg paradicsomi megkönnyebbüléssel az arcán verette a falat. És a veretések íve mintegy bronzkupola hajolt az imádkozó fölé. Akkor „ugrott be”, amit látok tulajdonképpen a bezártság, a porihoz kötöttség alapvető szimbóluma. Milyen reménytelen kitörni e bronzkupolából! Milyen ellentét feszül itt; valaki boldogan hajolgat e legtestibb világban, míg a lelke majdnem halhatatlan, mert hite szerint összekötötte valami más, nem a földi dimenziókban működő ősakarattal. Ebben a helyiségben minden együtt volt, minden a maga nyers valóságában, ami az Ember kardinális jellemzője: az éhség, a párzás, az ürítés, a hit. Valamiképpen ilyenek a verset kiváltó pillanatok.

Idáig két kötetet írtál. Vajon a harmadikkal mikor leszel készen?

Még én sem tudom. Dolgozom rajta. Ez a „koncepciójárástól” is függ, bár igaz, országunkban téma bőven akad mindig. A harmadik kötetben bizonyos dolgokon szeretnék túllépni és megkísérlem más megközelítési módok alkalmazását is. Nekem is sok tépelődést, reménykedést, várakozást jelent és már nagyon szeretném egybe látni, végül is mire jutottam. És szeretném azt hinni — elhitetni magammal? —, hogy ez másokat is érdekelni fog. Mindez meglehetősen ellentmondásosan jelentkezik bennem. Az ösztöneimmel reménykedem, de a fejemtől félek, mert megint előadódhat az a dolog, ami az első kötetem után is bekövetkezett: kiábrándulok, megutálom ezt az egészet, azt is, amit én csinálok, azt is, amit más, ezt a kiszolgáltatott tehetetlenségi rendszert, amely végül is a szavakat jelenti. Amelyek majdnem használhatatlanok. Hitem a költészetben, a művészetben meginoghat. Ez nem nagyképűség, se nem önsajnálat, valóban közel állok hozzá. Fárasztanak már azok a megrendezett viták, amelyek így kezdődnek: mi a költészet haszna? Milyen a költő közérzete, vagy: a .művészetek mennyire vitték előbbre a világot? Nos, ezek az általában a hatalom részéről elhangzó kérdések, számomra kreáltnak tűnnek, arra jók, hogy leeresszék a felgyülemlett gőzt, miközben úgy teszünk, mintha beszélhetnénk valami nagyon fontosról, mintha valóban beleszólhatnánk elementárisán a minket érintő dolgok alakulásába. Beleéljük magunkat, aztán Vége a kampánynak, minden marad a régiben. Szóval a harmadik kötetemet elég sok belső és külső küzdelem fogja megelőzni. Főleg egy olyan korban, ahol a fejünk felett átcsapó erők harcáról van szó, ahol az egyes emberek — akikből öszeáll a nép, akikért a demokrácia megszületett, akik értelmet adhatnak ennek a szónak — döntése, véleménye alig számít, noha a propaganda ennek ellenkezőjéről papol szerte a világon. Most .már a művészet léte forog veszélyben, mindaz a tudás, amit az emberi elme évezredek alatt felhalmozott. Hiszen sikerült annyi nukleáris erőt felhalmozni a világiban, hogy elég egy őrült gondolat, és visszatarthatatlanul megindul a pusztítás. Félek a totális pusztulástól. Mert voltak nagy csaták: százéves háború, harminc éves háború, második világháború, volt Hirosima is, de valami mindig megmaradt még az atom-hamu alatt is. Most félek, hogy végleg hamuvá lesz minden, legalábbis ami az embert illeti. Azt már a saját „vakreményű” meggyőződésem alapján hiszem, hogy az ember, a homo sapiens — milyen szánalmas most ez a jelző! — nem kapott akkora hatalmat, fejlődése so744