Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
lesznek ezután is, akik ha egy focipályán meghallják a biztatást: „Hajrá magyarok!”, abból a nacionalizmus újraéledését vélik kihallani. Igaz az is: söpörjön mindenki a saját portája előtt. Ez természetesen azt is jelenti, hogy ne csak mi. Mert a tárgyilagosságra való törekvés is azt mondatja velem, hogy a szocialista táboron belül sem érvényesül még mindenütt kellőképpen a lenini nemzetiségi politika, s ha erről — nyíltan — a jobbítás szándékával — szót ejtünk, az még nem jelentheti a szocialista tábor egységének kétségbe vonását. Az erről való hallgatás inkább. Szóval a mi nemzedékünk ilyen körülmények között növekedett, nevelkedett. Ebben a helyzetben kell eligazodnunk, döntenünk, ítélnünk, ás — itt élnünk. Nyilván a helyzethez idomul a nyelv, tudatosan is, ösztönösen is. Ha a kor történelmi áttételektől súlyos, akkor ennek a kifejezése is áttételes. Jobban mondva az áttételeken keresztül törekszik az egyértelműségre. Végiül is a művészetnek vállalnia kell az ítélet mond ást, a jónak és a rossznak lehetőség szerinti elkülönítését. A nyelv összetettsége — a szabadsága, hogy mégis mindent kimond. A nyelvezet összetettsége az egyértelműség szolgálata. Én tiltakozom, amikor azt mondják rám, barokkos vagyok. Ez nem barokk. Ez az én esélyem az egyértelműségre, arra, hogy szinkronban lehessek a meggyőződésemmel, és azzal a bonyolult korral, amelyet végül is kifejezni szeretnék. A minél plasztikusabb ábrázolás érdekében kutatom a nyelv lehetőségeit. Hogy ez mennyire sikerül majd, kideríti az idő. Az is előfordulhat, még a kiderítésre sem kerül sor. Az írásnak többek között ez is kockázata. S ez már a leírt szó, a vers, a költő hitelének kérdését is felveti. Nagy László mondta egyszer: a költő a jelen történelmi megítélésében alapvetően nem tévedhet. Esze és szíve kell hogy predesztinálják erre. Akkor olyan költőkről esett szó, akik ennek az elhivatottságnak híján voltak, akik egy bizonyos helyzetet — ami nem hiszem, hogy a szocialista Magyarország legdicsőbb korszakai közé tartozna — kiszolgáltak meglehetősen demonstratív módon. Meglehet, hogy közülük némelyek erre jóhiszeműségből vetemedtek. Aztán később önkritikát gyakoroltak: be- és kijelentették, tévedtek. Persze nem hiszem, hogy a történelem a maga érzelgősségtől mentes objéktív mivoltában értékeimé eZt a gesztust. De a kétely már megmarad az emberben; mi lesz, ha e korszak elmúlásával ismét kiderül, újfent tévedésről van szó. Félreértés ne essék, nem személyeskedni kívánok, csak egy pontos példával akartam illusztrálni, mit értek a művészet és a művészek felelősségén, avagy felelőtlenségén. Aki a szóval, az anyanyelvvel sáfárkodik az ideákat és ideálokat teremthet vagy dönthet romba ... Elismerem, akadtak korok, amelyeket talán könnyebben, nyíltabban, nagyobb ívűén lehetett kifejezni, mint a miénket. A művészet sorsa kicsit a búvópatak sorsa: bújkál, eltűnik, átmegy a föld és az ég különböző rétegein, aztán teljesen váratlanul kristálytisztán bukkan elő valahonnan. Inni lehet belőle, és amennyiben inni lehet belőle, akkor már megérte a mélységes vándorutat. Az igazi tehetség a mélység vándora. A sok kitérő, az ellenállások, a buktatók szűrik, tisztítják, erősítik. Megfigyelhető, a nagy társadalmi disszonanciák hozzák létre az átütőerejű költészeteket. De csak azoknál a költőknél tapasztalhatjuk ezt, akiknek szilárd a jelleme, akiknek a tartása nemesedett igazsággá, vált a társadalmi, történelmi disszanoncia ellenpólusává. Némely korban a hajlítha- tatlan jellemnél meggyőzőbb érvek nincsenek. Ennek a szilárdságnak a feltétele, hogy az ember ne hazudozzon, ne írjon le olyan dolgokat, amelyekben nem hisz. Én megpróbálom a magam életében következetesen végigvinni ezt. 741
