Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
mályosan sejtettem, dermedt mozdulatlanságának nem az a valódi oka. A végére akartam járni a dolognak. Fogtam egy színes üvegdarabot és felboncoltam vele a madarat. Kíváncsi voltam, mi van a belsejében. Érdekes módon nem undorodtam a gerle belső részei láttán. Inkább azt éreztem, hogy ezt a madarat végleg elrontottam, most már örökké így marad. Bűntudat tört rám. Lábaimnál úgy hevert a szétszabdalt gerle, mint egy furcsa színes képeskönyv. Elszaladtam. Ám másnap visszatértem a tett színhelyére. Visszakényszerített a gerincemet borzoló kíváncsiság. És láttam, hogy apró nyűvek, kukacok nyüzsögnek ott. Akkor már irtóztam. A mai napig elvenen él bennem ez az emlék. Mint ahogyan a hatalmas csupaláng tulipánágyas képe is — micsoda statikus kép! — nagyapám mutatóujjába kapaszkodva állok egy mély-bíbor tulipán előtt, kelyhóben megtermett fekete dongó köröz ... Gyermekkorom a rosszemlékű ötvenes évekre esik. A házat, amiben laktunk, államosították, idegen lakókat költöztettek oda. Szüleimmel és két testvéremmel egy kis szobába szorultunk, amelyhez még egy konyhaféleség járult. Érdekes módon ez a zsúfoltság, az élet alapvető kis kényelmeiről való lemondás, egyáltalán a méltatlan körülmények közé kerülésünk, nem tette tönkre a meghitt családi légkört. Ellenkezőleg. Szüleim példája arra nevelt minket, történjék bármi: sorscsapás, anyagi csőd, méltánytalanság, ne engedjük el magunkat, ne adjuk fel tartásunkat, meggyőződésünket, jó értelemben vett büszkeségünket, ne váljunk gyűlölködővé, gonosszá, vagyis ne engedjük lerántani magunkat a nyomorúságos körülmények szintjére se fizikailag, se erkölcsileg. Talán éppen ennek az egymásba zsúfolt létezésnek köszönhetem, hogy rájöttem: a formák nem minden esetben üres viselkedési pózok, hanem eleven tartalommal tölthetők meg, például szeretettel, a tapintat hordozói lehetnek, kell, hogy azok legyenek, a tapintaté, amellyel az egymás mellé szorított emberek egymás elemi kis függetlenségét tiszteletben tarthatják. Végül is elmondhatom, olyan családi közösségben nevelődtem, amelynek fundamentuma a szeretet, a megértés, a kölcsönös bizalom volt. Szüleim fölkészültsége, műveltsége, történelmi tapasztalata lehetővé tette, hogy sokirányú és mohó kíváncsiságomat a világ iránt kielégíthessem, sőt talán olyan ismeretekre is szert tehessek, amelyeket, különösen abban az időben, máshonnan nem kaphattam volna meg. Mindez életre szóló útravalónak bizonyult. És mindenképpen hangsúlyozni akarom, hogy a család jelentette és jelenti ma is számomra a védettséget, a bizonyosságot. Mert annak idején sem az alkotás, sem valamely politikai gyakorlat megvalósítása nem kecsegtetett ilyesmivel. Természetesen mindezt már ifjúvá serdülve értem fel ésszel. Elismerem, egy eszmében hinni vagy magában a megvalósítás módjában hinni — nem ugyanaz. De összekeverhető. Az ötvenes évek politikájáról kiderült, tévedés volt. A történelmi tévedések, amelyek életeket, tehetségeket, népeket tehetnek tönkre, kikezdik az eszme hitelét. Ha egyszer megkérdőjelez- tetik az, ami biztosnak, öröknek volt kikiáltva, akkor e kételyek lelohasztják — nem is kis időre — az ifjúság lelkesedését, azoknak a nemzedékeknek a lelkesedését, amelyeknek még létigénye a hit. Mert rengeteg csalódás, kiábrándulás árán jönnek rá az emberek — némely korban a hivatásos politikusok is — arra, hogy a dolgok nem kizárólag feketék vagy fehérek, vannak átmenetek, sőt más árnyalatok, színek is. Rádöbbennek, hogy a rossznak vélt sem biztos hogy olyan rossz, főleg egy még rosszabbhoz képest, és bizonyos történelmi helyzetben az már nagyon jó, ha valaki a két rossz közül a kisebbiket választja, jobban mondva az már pozitív történelmi esély, ha egyáltalán választhat. Ami pedig a „nyelvezetemet” illeti, kialakulásában nyilván döntő szerepet 738
