Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
játszottak olvasmányaim, meg az a ibeszédkultúra, ami a családban honos volt. Amint megtanultam olvasni, rögvest nekiláttam úgy emlékszem, az Illyés-féle 77 magyar népmese gyűjteménynek, eztán minden kezem ügyébe került könyvet — persze anyámék finom tapintattal gondoskodtak arról, ne akármi kerüljön a kezem ügyébe — elolvastam. Vernétől Jókain át, Viktor Hugo-ig, Petőfi költeményeitől Arany Toldijáig, mindent. De ez csak egyik oldala a dolognak. Ugyanis egy idő után már osak azok a sorok ragadtak meg a fejemben, ráztak meg egész valómban, mondtak újat, amelyek expresszíven, ragyogva robbantak ki a szövegekből, amelyekben a jelenség és a lényeg addig ismeretlen koncentrációban jelent meg. Ezeket a mondatokat, szóösszetételeket olvasva éreztem rá a tömörítés, a sűrűség erejére és hitelére, hiszen ezek mellett a többi szövegek érdektelennek, hogy ne mondjam unalmasnak tűntek. Unalmasnak, mert nem mondtak semmit, semmi többet annál a pár gondolatnál, amely úgy ült, mint egy ökölcsapás. Valljuk be, századunknak ebben a felében, amelyet a nukleáris eszközök felhalmozása mellett az információ-robbanás is jellemez, már csak a nagyon mellbevágó, nagyon tömör dolgokra tudunk odafigyelni. Legalábbis, ami az írásműveket illeti. Legnagyobb költőink műveiből is — pedig kötelező memoriterek által súlyköltattak a lelkekbe — csak a legtalálóbb, legtömörebb sorokra emlékszünk, sőt megesik, olvasás közben is átugrunk részeket, mint érdekteleneket. Tudom, gyakran szememre hányják, bonyolult vagyok, túl sűrű stfo. Én ezek ellenére — adottságaim is erre predesztinálnak — hiszek a szó- és gondolat-koncentrációiban. Eljöhet egy olyan kor is, amikor az embereket már valóban csak a dolgok, a gondolatok végső lényege érdekli, miután a körítést már régen tudják, megtanulták, s tán unják is. Ki tudja? Persze az egész, amit itt elmondtam, felveti — többek közt — az ellenpontozás kérdését, mintegy a „feloldás” biztosítása, a vers-szerkezet egyensúlyi rendszerének megtartása érdekében. Én ezt azonos minőségű, ám természetükben, hangulatukban eltérő gondolat-kép-egységek egyidejű alkalmazásával akartam érzékeltetni, megoldani, természetesen mindezt egy koncepción belül, annak szolgálatában képzeltem el. És valahogy efféle elgondolásokat, energikus lét-megragadást tapasztalok az időt álló műveknél, a Kalevalától kezdve a Shakespeare-i alkotásokon át Nagy Lászlóig. A jelenség és a lényeg egységének megteremtését, mert ez ad a gondolatnak ívet, horizonttal mérhetőt. Elég, ha csak a „látomá- sos” Blake-re figyelmezünk, műveiben a gondolatoknak micsoda dinamikájuk van! Enélkül az erő nélkül nincs megmaradás. Hogy honnan teremtődik a gondolatok helyzeti energiája ...? Az egész szellemi életünk a látvány és a látvány mögötti megismerésében, a megközelítésében telik el. Naponkénti erőpróbánk a lehetetlen megkísérlése: a szó és a kifejezendő valóság közötti szakadékon a hídverés a megjelenítés erejével. Mindez némiképpen önáltatás, önszuggesztió. Olvastam valahol, egy hipnózisról szóló könyvben, hogy az önszuggesztió sokévi gyakorlás után elérhető csúcsa az, amikor, egy tárgyra gondolván a nevét hangosan kimondjuk, és a képzelet erejével koncentráció révén megjelenílhétjük úgy, hogy látjuk valóságosan is, noha nincs ott. Tehát az ige testet ölt — ölthet. Ilyesféle a költészet is, ahol egy-egy szó, egy-egy kis energiaitelep. Mint például egy Rimbaud-^szonett. Az most is fel tud izzani, ha akar. Márpedig akar. És nem lehet kioltani. Számomra következik mindezekből, hogy a mondanivaló sokrétűsége — amely az időbeni megmaradás egyik kritériuma is — szorosan összefügg a nyelvezet sokrétűségével. A nyelv különböző rétegeiben új és új mondanivalókat hordoz, engem ez a gazdagság megragadott s úgy éreztem, erről a lehetőségről 739
