Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Lázár István: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében
Lázár István: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében „Végül is ebben tudnám megfogalmazni a magam prózai hitvallását. Az igazság iránti vágyban egy olyan korban, egy olyan életpálya után, amikor az igazság kimondása mindig nehézségekbe ütközött.” Már életében tudtuk, hogy Örkény István páratlan tehetségű alkotó. Különböző műfajokban vívott ki komoly sikereket* a mai magyar színházművészetet az ő művein keresztül ismerte meg a világ, egyperces novelláiban pedig műfajt teremtett. 1979-es korai halála az oka, hogy a most megjelent könyv egy lezárt életmű összefoglalása. Lázár István az örkény-életrajz és életmű vallatója — a szó szoros értelmében. Az Arcok és vallomások c. sorozat követelményeinek megfelelően szerényen a háttérben marad, sokszor adja át a szót az írónak. Kutatói és munkatársi alázatát bizonyítja azzal is, hogy előszó címén az egyik egypercest közli. Ezzel máris Örkény egyik legfontosabb művészi minőségét, a groteszket érinti. Minderről persze később is szó esik, ám a könyv élére állításával hangsúlyozza a kiemelt jelleget. Természetéből fakadóan nem mű-, hanem író- és emberközpontú a könyv. Erre mutat az emlékezetes Vitray-interjút fölidéző részlet is, melyben ezt olvashatjuk: „S alig van magyar .író, aki — legalábbis hatvanéves karáig — annyira rejtőzködő lett volna, mint ő.” (11. o.) Örkény nagyon világosan látta, hogy prózaírőként elslősorban nem „önmagát kell elmondania”, írói távolságtartása és objektivitása a siker egyik fő biztosítéka. Lázár István szövege arra is példa, hogy lehet a szépirodalomhoz közelálló nyelven és stílusban irodalomtörténetet írni. Örkény családjának múltjáról, a névváltozás körülményeiről például jó érzékkel mesél a szerző. A mese ugyanakkor biztos tényismerettel párosul. Az életrajzi háttér iránt érdeklődő olvasók örömmel forgathatják ezeket az oldalakat. Elénk tárul az a polgári világ, melyből származott az író s ahonnan életre szóló élményeit hozta. Mindezt Lázár az interjú és a vallomás műfajában közli, a szövegbe szőve számos magnetofonfelvételt is. Magától értetődik, hogy a monográfia nyelve így az élőbeszéd sajátosságait mutatja, és nyereség az is, hogy Örkény sajátos modora sem tűnik el nyomtalanul. A monográfus azt is elárulja, hogy a montázsok önkényesek, a válaszok pedig többször más összefüggésben hangzottak el. S közben fölfigyel Örkény emlékezetének egy sajátosságára: „Ideje hát hangsúlyozni azt is, hogy a szokatlanul erős felejtést szokatlanul erős megőrzés egészíti ki. A válogatás — habár nem lehet tudatos — igen célszerű, az író érdekei, pontosabban az írás követelményei szerint.” — írja. (30.) íme, egy pont, mely összeköt életrajzi mozzanatot és irodalmat. Az interjúk alanya tehát kilép az elzártságból, de Lázár sem titkolja szubjektivitását, így is bizonyítja a partneri egyenrangúságot. Ezekben a részletben látjuk leginkább, hogy a könyv semmiképpen sem sorolható a hagyományos irodalomtörténet tárgykörébe. A szerző szoeiográfus indíttatása is ezt a „gyanút” táplálja, s olyan személyiségelemzést eredményez, amely újdonság a műfajban. Kitér a korabeli gazdasági-társadalmi viszonyok taglalására is, miközben Örkény korosztályának helyzetével foglalkozik: „...egzisztenciateremtésük idején... a válság már úgy-ahogy végétért, de még nem köszöntött be a háború előtti konjunktúra”, amely „...veszedelmekkel viselős.” (47.) S hasonló társadalmi-történelmi érzékenység jellemzi a háborús időkkel, a szovjet hadifogsággal, a személyi kultusz éveivel, 1958-tal és következményeivel perelő, és azokat elemző részleteket. Oldalról-oldalra derül ki, hogy Örkény vallomásai követhetően gazdagítják kora szellemi képét. Ott is, ahol a rá ható szellemekről, pl. Márai Sándorról, Németh Lászlóról, Kosztolányiról, Petőfiről beszél. Szerencse, hogy Lázár hagyja beszélni alanyát, s erénye, hogy vitatkozik is vele. A könyv szellemisége így eleven, s újabb vitákra ösztönző. S mellesleg a monográfus annak is kiváló példáját adja, hogy Németh Lászlóról hogyan lehet néhány szóban fontosat mondani, hozzászólva egy másik nagy íróról zajló, folyamatos eszmecseréhez. 9 703
