Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Lázár István: Örkény István alkotásai és vallomásai tükrében
Lázár i rod a lomtörténe t i le g és esztétikailag is rendkívül tájékozott. Persze nem nyújt komplex műelemzéseket, de nem is ez a dolga. A lényeget azonban mindig jól látja, az eligazodásban nagy segítséget nyújt. Nyitva hagyja az értelmezések sokágú lehetőségét, a járható kritikai utakat jelöl ki. Különösen a kevésbé ismert, korábbi novellák értékelése ilyen. Ezeknél és a többi örkény-műnél is mindig elemzi a társadalmi összefüggéseket, a korrajz sosem elhanyagolható. Jelentős a József Attila szerkesztői munkásságáról szóló gondolatok és tények sora; a Szép Szó egyébként is nagy szerepet játszott Örkény életében. József Attila és köre az első lépéseknél hatott írónkra, kiben aztán kialakult az alkotói igényesség, a „fogyhatatlan elégedetlenség”, amit monográfuisa a pálya talán lelgfőbb jellegzetességének tart. Egy másik feltűnő vonásáról jViaga Örkény vall: „Én a természettudományok felől jöttem, én ezt a gondolkodást sajátítottam el, és ezt nagyon szerettem.” Fontos adalék ez is korunk egyik legnagyobb írójának értékeléséhez. Ezzel függ össze egy másik gondolat: „...az a tiszta világosság, amit egész életemben kerestem, szerettem. Az értelem. Mindennek a legegyszerűbb és legvilágosobb megfogalmazása.” (95.) Az élmények felelevenítése pedig önelemzéssel párosul. Hadifogságáról mondja: „ . .. részese lettem egyszerre egy nagy közösségnek, ami csak nekem volt iszonyatosan új ..., ott veszekedtem velük, ott nevettem velük, koplaltam velük, tehát részese lettem egy nagy közösségnek...” (107.) Az abszurd élethelyzetek négy és félévnyi sorából aztán morális tőkét kovácsol, s nem kétséges, hogy további írói-emberi magatartása ott formálódik. A vallomásokra és az értelmezésekre építve Lázár tesz több általános érvényű megjegyzést is. Pl.: „1956 bebizonyította, hogy a kialakult ellentmondósok mélysége mekkorára nőtt. És az 1950-as évek első felének irodalmát már csak ezért sem szabad teljesen zárójelbe tenni...” (160.) Persze ez a gondolat nem jelenti a sematikus irodalom létjogosultságának elismerését, de jelzi azt is, hogy az antisematizmus gépies alkalmazása sem célravezető. Másrészt: nagyon határozott és idézetekkel alátámasztott a dogmatikus kultúrpolitika leleplezése, az emlékezetes Lila tinta c. novella körül kirobbant harc jellemzése, a Révai József nevével „fémjelzett” irányzat bemutatása és bírálata. És ezen viszonyok közt az író „... tovább ismerkedik a ny ers valósággal, amely valahogy nem hajlandó engedelmesen idomulni dogmatikus és aszkéta ... fantaszták folyton túlfeszített gazdasági és társadalmi terveihez.” Lázár ezt a nagy átalakulásokat hozó, de veszteségekkel terhes korszakot elemzi a legmélyebben, s benne helyezi el Örkény művészetét is. A korszakhatárt az 1960-as évek táján jelöld meg, főleg az egypercesek, a Macskajáték és a Tóték megjelenése miatt, s a groteszkről is úgy ír, mint ami ekkor lett „végleges diadal” az életműben. A Macskajátékról írva kiemeli a korrajz értékeit is, az évtizedváltás ábrázolását. A tömör műértelmezések magukon viselik a magyar esszé legjobbjainak stílusjegyeit, a világos gondolatmenet segíti az olvasót az eligazodásban. Remélhetőleg a szőkébb szakma sem fanyalog Lázár Istvánt olvasván, annál is inkább, mert a szerző példát mutat az „egyenes beszéd” terén is. A Hanákné-ügy c. novellával kapcsolatban pl. ezt olvashatjuk: „Mert az, aki munkájával alig valamelyest változtat a világ állapotán — egyébként nagyon is változtat azon: hat, csak éppen nem alkot, nem gyarapít, hanem ellenkezőleg, ront és pusztít.” (257.) Itt is az éles valóságföltáró és társadalmi jelleget látja elsődlegesnek. Hasonló a Tóték elemzésének világképe is. „ .. . Örkény a Totókban annak magyarázatát keresi, miért oly sok végül a lázadás, és miért oly ritka a forradalom.” (259.) Gondolati elegancia, frapppáins tényrögzítés. Kár, hogy az esztétikumról kevesebb szó esik. Bár üdvözlendő, hogy az Örkénynél evidens groteszk mellé következetesen odateszi Lázár a realizmus fogalmát is. Számára ez természetes, és joggal. Mint ahogy több irodalomtörténeti tényt is közöl, az életmű lezárulásával most már valószínűleg örökérvényűen. Ilyen pontos igazság, hogy Örkény igazi beérkezésének ideje 1967—68, az első színházi siker-korszaka. Méltó értékelést találunk még olyan jelentős művekről, mint a Kulcskeresők vagy a „Rózsakiállítás”. Az eddig leírtakból tán nem kétséges, hogy a recenzens fontosnak és kiválónak tartja Lázár István könyvét. Alanya a jelenkor egyik legnagyobb egyénisége, s mindezt a monográfia egyértelműen bizonyítja. Nyilvánvaló ugyanakkor a reményünk: ez a kötet a nyitánya az örkény-életmű mind teljesebb jövendő földolgozásának. (Szépirodalmi, 1979) BAKONYI ISTVÁN
