Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Nyilasy Balázs: Eszmény, valóság esztétikum

többségben a nagy lírai témák kerülése, a köznapiság egyelőre a partikularitás jelentéktelenségével, a groteszk az üres kapcsolgatásakkal, az irónia a könnyű fajsúlyú lebegéssel azonosul. Kritikai közvéleményünk nagy része többek közt ezért sem akarja észrevenni, hogy Petriék szintéziskísérlete már a deheroizáló alkotásmód egy magasabb szintjét valósította meg. Kiss Annával kapcsolatban a couleur locale különlegessége vonja el a figyelmet, Pass Lajost alig-alig tartja számon az irodalmi köztudat, Petri pedig minduntalan Tandori Dezsőók izolált, az elidegenedést, a társadalmi cselekvési lehetőség hiányát passzívan tudomásul vevő csoportjába sorolódik.

„Az egész széthullása, a megismerés kétsége, az igazság relativizálódása, az egyetemes történeti célok elvesztése,... a hagyományos közösség bomlása, atomizálódása, az individuum és közösség, az önelvű s a társadalmi ember ellentmondása, az ember otthontalansága, elidegenedése önmagától, társaitól, a világtól — ezek s hasonlók versének tárgyai.”

Az eszményt végletesen reménytelennek, hiábavalónak ítélik, a negatív (vagy annak vélt) valóságot az eddigieknél sokkal teljesebben fogadják el harmadik lírai vonulatunk költői. Befele fordulás, elszigetelt létezés, minimális mozgástér, a társadalmi érvényű cselekvésről való totális lemondás jellemzik világlátásukat, munkásságukat. Ezek a sajátságok azonban két, egymástól eléggé különböző poétikai rendszerben realizálódnak. Tandori Dezső a lefokozó, demiitdzáló, deheroizáló alkotásmódon keresztül jut el idáig. Petriék — láttuk — egy bizonyos határ után visszafordították, mintegy a komolyság érvényesítő, realizáló közegévé tették ezt az alkotásmódot, Tandori azonban radikálisan végigviszi a komolyság oldását, a „fecsegést”, a csevegő előadásmódot, a végletes tematikus jelentéktelenséget, a heherésző iróniát, a lírai hős totális „alulsti- lizálását” állítva költészete homlokterébe.

Oravecz Imre, Takács Zsuzsa, Beney, Vasadi hangja azonban nagyon is komolyT - Költészetük forrásvidéke részben a nyugat-európai katasztrófa líra (Benn, Celan), rész- ben az Új Hold és a magyar katolikus líra táján keresendő. Lírai hőseiket a pesszimizmus komolysága, közlésmódjukat a képi (gyakran szimbolikus látomásos) illetve az aforisztikus-kinyilatkoztaitó előadásmód jellemzi. A két hangnemi fázis az elégi kus drámaiság (időmórtékek, érzelmi poentirozások) és a passzív monotónia (egysíkú „beszédrács”). A nyugat-európai művészet meghatározó tendenciáit: a művészet önmagába zárkózását, a külső valóságtól izolálódását, az arról való mind teljesebb lemondást, a műalkotás belső problematikájának a művészet tárgyává változtatását ez a költői vonulat veszi át a legteljesebben.

A csoport vitathatatlanul legnagyobb hatású költője Tandori Dezső. Költészete jelentőségét elsősorban az a felszabadító hatás, az a rendkívüli technikai invencióval összefonódó radikális eszmei, poétikai bátorság adja, amellyel líránk összes komoly hagyományát egyszeriben zárójelbe merte tenni. Pályáját a személyiség kétségessé, az emberi kommunikáció lehetetlenné, bármiféle cselekvés értelmetlenné válása fölötti döbbenetben kezdte. A Töredék Hamletnek komoly, drámai hangvétele, aforizmatikus közlésmódja, általános fogalmi jelképrendszere, nehezen kon'kretizáliható pesszimizmusa Takács Zsuzsáék alkotásmódbeli sajátságaival esnek egybe. A radikálisan levont konzekvencia, a magyar nyelven eleddig valóban ismeretlen neoavantgarde antivers azonban már újdonság nemcsak Beneyék némileg hagyományos poétikájával, hanem szinte egész poétikai rendszerükkel szemben. A közlés értelmetlenné válásához igyekezett megteremteni Tandori az adekvál formát a tartalom radikális csökkentésének, a szabad behelyettesítésnek, tehát lényegében a vers megszüntetésének az útján. (,,Ugyanez elmondható bármiről”.) Utolsó két kötetében a (nagyszabású, jelentős formátumú) zsákutcából az élménylíra irányába fordult vissza, ekkor is radikálisan elvetve azonban a ritka, felelős szólaiás és a jelentékeny, közösségi érvényű mondandó elvét, ,az előbbi helyébe a rendkívüli formakészséggel művelt „fecsegést” („Ma ez a harmincadik versem.”), az utóbbi helyébe a tudatosan bezárkózó műfordító lét „eseményeit” ál682