Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Nyilasy Balázs: Eszmény, valóság esztétikum

idéződik fel az — erősen tragikus színezetű — nemzeti történelem (Utassy, Veress), a szembeáffitó-megddéziő költeményben pedig a múlt nagyjai az eszmény nélkülinek érzett jelennel szemben szolgálnak igazoló példaként.

Utassy József tragikus rezignációja .mutatja valóság és eszmény talán legvégletesebb ütköztetését. Olyan mélyen, húzódik az utóbbi védelmébe, hogy ez mind a költői alapmagatartás, mind a poétikai eszközök szintjén megmerevedéshez, megikövüléshez, a művészi hitel erőteljes csökkenéséhez vezet nála, Köttgnényei drámai körülmények közti helyállósira szólítanak fel, a hangsúly azonban a körülményekről erősen a lírái hősre tevődik át, a háttér, a társadalmi motiváltság, a költői énnel szemben álló pólus általános, közelebbről meghatározatlan marad. Fontosnak szánt művei legtöbbjében (Mindenség Déva-vára, Tengerlátó, Szemfedő föld) szembetűnő a megszerkesztet,fenség, a problémakörök szervetlenül sorjáznak, egymás hitelét gyengítik-rontják, a szerzői kinyilatkoztatások, poentíirozások nem készítődnek kellően elő. Mindent átszövő kultúnmotívuimai a historikus alkotásmódban igen elterjedt, ismert körből valók (Hadak útja, Kádár Kata, Kőműves Kelemen, Déva vára), ezeket egyenlítés, különösebb változtatás nélkül használja fel.

Hogy elsősorban a mereven kezelt alkotásmód korlátái eredményezik Utassynál ezt az értékcsökkenést, az első kötete is megerősíti. A Tüzem, lobogóm!-at a természetes, lényegében sitüizáJatlan lírai hős (konkrét realizálható létterű), az eruptív költői képiség az időszak egyik legígéretesebb könyviévé tették (teszik).

Erős rutinszerűséget mutat Veress Miklós leltározó historizmusa is. Pedig a hetvenes ~éveR valóságét a vonulatból ő engedi legközelebb magához. (És formaérzékét, versépítő képességét tekintve ő látszik a vonulat legerősebb tehetségének.) Költészete tulajdonképpen már félúton van Utassyék és Péntekék között (sőt abszurd létérzékelést sugalló verseivel némileg Oraveczékhez is kapcsolódik). Erre utal tematikájában a költőL szerep megváltozásával való állandó küszködés, alkotásmódjában pedig az irónia, a groteszk, a gúny, a szatirikus elemek alkalmazása. De művészileg igazán magáévá tenni jmár illetve még) egyik alkotásmódot sem tudja Veress. Küldetéses problematikájú verseiben az elhivatottság, illetve a szerepmódosulás tartallmát-irányát homályban hagyja; a versvégi poentirozások („vér csordul vagy ének boldog ki e népnek I lehet prédikátora”) nála is szervetlenek, a költemények logikájából nem követ - kezőek, A távlati áttekintés historizáló módszerét (történelmi jelképek felsorolása) többnyire TneciRanlKüsan végzi .(i^Lulhi mező, Mohács, Segesvár, Abda: Aeternitas; Basta, Leopold, Karaflfa, Mária Terézia, ii. József, V. Ferdinánd felszólamlása), .meg- idéző-belehelyezikedő verseiben is tulajdonképpen megelégszik jelentős személyiségek riéhíány ismert, igen jellemző sajátságának versbe vitelével (Berzsenyi: Camoena, aether, fogyó gyertya, melankólia; Juhász Gyula: Anna-Magyarország, Tápé, részeg krisztus).

Historizáló költeményei mellett Yaress másik fő verstípusa a groteszk. Ezt az alkotásmódot azonban igazán meghódítania még nem sikerült. Kétségtelen eredményei ellenére (Gyerekdalak egy háborúra) nagy vállalkozásaiban (Egy konzervdobozban kuporgó kilásástalan látomása..Táviratok B-nak) a kifejezendő valóságanyag elhalványul, kiüresedik, helyét egyre inkább maga a szemlélet, a viszonylagossággal való játék, az érdekes, meghökkentő kapcsolások próbálgatása váltja fel.

Bari Károly nem historizál, de a lírai szituációt végletesen drámaivá, vershősét egyenesen sámánná stilizálja. Rendkívüli méreteivel (Hajnalok tornyai dőlnek vál- lunkra), komor színeivel (költeményeinek majdnem mindig az este a színtere), pusztulást, kilátástaianságot sugalló élőlényeivel (baglyok, varjak, hollók) a balladás tragikumhoz közelíti versvilagät. Csaknem minden sora ideges, rángó mozgással telítődik, költeményeiből nyugtalan, eksztatikus dinamizmus árad. Mindezek a sajátságok a cigánysorsiba ágyazódnak, annak komor nyugtalanságához, lázas életviteléhez, a belé gyökerezett vállalás és felelősségtudathoz szervesülnek. Ebből a konkrét közegből kilépve viszont egyre nyilvánvalóbb lesz a végletes stilizálás tehertétele. A nemzeti, nemzedéki probléma felé általánosítva a sámánszerepnék nem tud Bari reális alapokat biztosítani, így megesalatottsága, szerepnélkülisége üressé, elvonttá, meg- foghatatlanná, sámánkodása egyre inkább modorossággá válik.

677