Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Nyilasy Balázs: Eszmény, valóság esztétikum

Bariéknál visszafogottabb elégikus-statikus közlésmódban-formáiban alkot Kovács István. Költeményeit egy kritikusa „lírai miniatürök”-ne>k nevezi. Tárgvias mea- idéző-belehelyezkedő verseiben történelmi krízishelyzeteket jelenít meg (a vérző Lengyelország, a magyar 1848) illetve az^rdélyi_tájat,, embert, históriát idézi meg. Szemléletmódjának, nemzeti, középeurópai látásmódjának a beleélő költeménytípus általában biztosítja a kellő konkrétságot, a látványos történelmi szimbólumokat jó érzékkel kerüli el, helyzeteit legjobb verseiben sikerrel egyéníti és állítja nagyobb összefüggésbe. „Csend van. / ltt-ott a pernyét / s az eltévedt éjjeli lepkét / magasba vágja I az őrtűz / erőre kapott lángja. / A venyige sereg / sír, / mintha jövője fájna.” (Világos, 1849)

Baka István költészete a formai fegyelem szélsőséges, már-imár görcsös változatát mutatja. Verseit csaknem kivétel nélkül négysoros, keresztrímes strófákból építi fel, minden érzést, gondolatot a természetre vonatkoztatott, igényes képekbe köt. Erős monotóniát eredményez ez a tárgyias képeszmény, de a szerző olykor túlzó nemzetfélő pátoszát is hitelessé, tárgyszerűvé teszi. Nála a nemzeti, kisebbségi problematika mellett a hetvenes évek társadalmi jelenségei is eiéggé nyomon követhetőek, a kom- formizimus, az önzés életformája ellen komoly, szenvedélyes hangon tiltakozik.

Mind a történetiség valóban alkotó versbevitelére, mind a ..hagyományos” poé- tikai eszközök egyénítésére Papp Árpád adja a vonulatból a legszebb példát. Az ö tematikája nem közvetlenül nemzeti, inkább osztályszempontú, a szegényparasztság, a városszéli proletariátus világában gyökerezik. A háború, a történelem kioperálhatat- lan szilánkjait hordozó, megcsalatott, peremvidékre szorult nemzedék sorsa foglalkoztatja elsősorban. Ebből a problematikából kiindulva nyúlik bele mélyen a történelembe, keresi a korunkbeli létezés Lehetőségeire a választ. Ezt a kitágulást lírai-epikus, rendszerint a versbős helyzetéből indító, majd fokozatosain asszociáló, bővülő, nagylélegzetű szabadversei realizálják. A második világháború pusztító élménye adja kép- világának alapszintjét („ahogy hajnalra apró sírhalmokat túr a vakondok” „tél közepén olvadni kezd a hó, a türelmetlen halottak / melengetik lehelletükkel alulról a földet”), természetelvű szókapcsolási módja a vonulatban a legerőteljesebb, legmagasabb műv-észd szintű. Metaforái két elemét a pontos, látványd — és nem az asszociációs, érdekesség! — kapcsolat fűzi össze („a nyakkendők lógnak a karfán, hurkos-végű akasztókötelek”). Másutt a látványi egyezés el is marad, a hasonlat elemei közt szug- gesztív belső egyezés van, („egy repedt, eldobott zsebtükör a homokban, üres j akár a nyár után kikapart nők”).

Az eszme-valóság kontraszt feloldani nem tudása nála nem a teljesítményen, hanem a kései és rendkívül ritka szólaláson érhető tetten: az eddigi „életmű” igazából pár reprezentatív, nagy versből áll. (Kritikai közvéleményünk alighanem azért nem biztosította neki az őt megillető helyet az irodalmi szamárlétrán.)

Mindmáig nem tisztázott megnyugtatóan a historikus-kulturális vonulat helye és értékihozadéka 1945 utáni líránkban. Általában (Pappot leszámítva) egy új költői nemzedék tagjaiként tartja őket számon a rendszerező kritika, holott egyre inkább úgy tűnik, hogy sem tematikájukban, sem poétikájukban lényegszerűen újat nem hoztak szerzőink, s ha némi változással is, de a Ratkó—Bella—Ágh csoporthoz sorolhatók. Eleinte lelkes méltatásban, később az őket ért kritika ellenében indulatos védelemben, elismerő irodalmi díjakban részesültek. Ma már az ironikus, „ellen-váteszí” (Spdró) poétikai divathullám idején az irodalmi félnyilvánosság gyakran lekezelően beszél egyikükről-másifcufcról.

Magam úgy vélem, a korábban széles körben elterjedt nézet, hogy t. i. ők a magyar lírai hagyomány egyedüli folytatói, ma már erős korrekcióra szorul, és nem lep- lezhetők azok az esztétikai fogyatékosságok sem, amelyek többük költészetében föllel - hetők. Az általam is elemzett utóbbiak — a küldetéstudat homálya, általánossága, a panelszerűség, a kész motívumok nem egyénítő alkalmazása stb. — végeredményben mind egy dologra, az írók által képviselt alapmagatantás, egynemű verseszmény és a valóság különbözőségére vezethetőek vissza. Vulgárisán, leegyszerűsítve: a hetvenes évek széljárása nem Utassyék malmára hajtja a vizet. A korábbi verseszményekhez,

678