Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - VITA - Varga Csaba: A konszolidáció nemzedéke

írásának esélyéről is. (Delhát ott van a romantika pánpoetizmusa — hallom az ellen- véleményt —, amikor minden költészet és a költészet minden. Amikor a tökéletes belső rend, a lelki tökéletesség, avagy az esztétikus élet megvalósítása a cél. Hogy mire lehetett, s lehet vele jutni, elég fellapozni L/ukács Györgyöt...)

7. Ha elfogadom, hogy nem volt vagy alig van lehetőség értelmes csoportosulásra, ha elfogadom, hogy nem volt vagy alig akad lehetőség önálló szellemi műhely alakítására, ebből még törvényszerűen nem az következik, hogy le kell mondani mindenféle kisközösségről, csoportról, mint illúzióról, s nem marad másy mint a makróközösség' keresése — akár nemzedéki, akár nemzeti vagy akár — mondjuk — valamilyen Kelet-közép-európai közösség remélése. Azt hiszem, a makróközösség elérhetetlen kisközösségek nélkül, avagy nincs reális nemzeti tudat reális — tehát: cselekvő — kisközösségek nélkül. Az állítás igazsága ellenére előfordulhat, hogy ez a nemzedék — miután okkal csalódott megélt kisközösségeinek többségében — most makróközösségi-tudatba fog kapaszkodni, mihelyt azonban nekilát a történelmi kérdések tisztázásához, valamilyen új — hiszen most lerombolt — nemzeti tudat megalapozásához, szükségképpen vissza kell jutnia a kisközösségekhez — a családhoz, ha újfajta is, vagy a szellemi csoportosuláshoz, ha egyelőre nincs is. Ahogy a közösségek struktúrája sem tehető zárójelbe, ugyanúgy szoros kapcsolata van vidéknek és fővárosnak. Tartok tőle: a főváros is vidék, csak a provinciális jegyek rejtettebbek. A közlési görcs se sokkal kisebb, s egyre kevésbé igaz az is, hogy a nemzet-haza kérdéskört csaik a vidéken élők emelik költészetükbe. Én tartózkodnék a főváros és vidék túlzott szemeállításától. Ugyanez vonatkozik a mikro- és makróközösségek viszonyára.

8. Milyen az angyal? — mármint az új költőnemzedék. Még pontosabban: milyenek, mint költők? Könnyű kijelenti, hogy az új nemzedéken csak a legfiatalabb, minőséget jelentő, s értékeket előállító költők értendők. Ha a rendszeresen publikáló költőket egyenként megvizsgálnánk, sokuknál aligha lehetne egyértelműen eldönteni, hogy melyikük dilettáns és melyikük nem, hiszen már maga az értékszempont nagyon eltérő lehet, s az ítélet mindig csak a rövid múltra vonatkozhatna. (Ha most támadni akarnám — persze nem akarom — Zalán Tibort, akár azt a kételyemet is megfogalmazhatnám, hogy elolvasva verseit a Madárúton antológiában1, nem lehet még biztos abban, hogy ő már az értékteremtők közé tartozik.) Egyáltalán: szerintem kisszerű, provinciális gondolkodás az, amikor rögtön el akarjuk valakiről — az első kötet előtt vagy után — dönteni, hogy értékes-e. Ami gyakran oda fajul, hogy a szerzőt ítéljük el, nem a verseit, s mintha időnként kéjes örömet okozna a másikat „ledilettánsozni". Vessük hát félre a megítélésének ezt az oly gyakori mércéjét: ne a költők személyét, hanem verseiket minősítsük, méghozzá úgy, hogy ne legyünk egészen biztosak abban, hogy igazunk van. Valamilyen abjektívnek tűnő értékítélet legfeljebb a különböző vé- 'emények után alakulhat ki. S legyünk annyira toleránsak: fogadjuk el, hogy az ítélet a miénktől szögesen eltérő is lehet. (Ennek az új nemzedéknek egyébként taszító tulajdonsága, hogy egymást gyakran lenézik, szívesen kitagadják. Mem ritkán így akarják bizonyítani saját arcuk rendkívüldségét. Lehet, hogy ez szükségképpeni torz reakció az általános arctalanságra?)

9. Az új nemzedék társadalom- és irodalomtörténeti feladata, hogy a verset elvezesse korához? Nagyon egyetértek. De ehhez elsősorban nem merész nyelvi hai- lítások kellenek, hanem valóban újfajta érzékenységek és radikális tematikai változtatások. Valószínűleg igaz a jóslás, hogy ez a nemzedék előbb fedezi fel a lehetséges történelmi szerepét az irodaiamban, mint történelmi meghatározottságait a valóságban. Ideális esetben: a két folyamat egymást erősíti. Ha már jóslunk: nem lehetetlen, hogy ez a nemzedék éppen azért válik társadalmi- s irodalmi újítóvá, mert alaposan megszenvedte az arctalanságot, a szereptelenséget. Ha azonban elfogadjuk, hogy megkerülhetetlenül szükséges a történelmi szerep, azt is el keld fogadnunk, hogy mindenképpen szükséges a konkrét közel jövő kép, a szocializmus közeli holnapjára vonatkozó társadalomterv — akár egymással vitatkozó prekoncepciók formájában is. Ha nincs cél, lehetetlen jnozdulni. Ha nincs szociológiailag, intellektuálisan végiggondolt jövőkép, akkor aligha van esély például a sokféle elértéktelenedés fölszámolására. Ide tartozik: a fiatal költő- és írógenerációnak nincs olyan ideológusa, aki ezlt a szellemi

674