Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - VITA - Varga Csaba: A konszolidáció nemzedéke

kitapintható origó-ponthoz, vagy ezeket megőrizvenmegújítva részben új, avagy egészen új emberi, irodalmi, sőt esztétikai kiindulási pontot kidolgozni. Az elkötelezettség fogalma is azért vált ködössé (s így könnyen félredabhabóvá), mert a hatvanas évekbeli modelljével sziemben számos eltérő tartalma-formája alakult ki, amelyek azonban többnyire csak magánvitákban nyilvánultak meg. Az irodalmi műhelyek nagyobb önállósága persze lehetővé tenné a különböző egyéni- és csoport érdékek színre kerülését, ezzel egyidőben az aktívabb szellemi élet megindulását, a vélemények s művek (semmiképpen sem a személyek) szembesülését, az érték-tisztázódást. Csakhát ez a fejlődési folyamat — amíg bizonytalanság, tisztázatlanság van — könnyen félreérthető, netán félremagyarázható, s a műhelyvezetők, valamint az őket felügyelő politikusok hamar megkapják a vádat, hogy helytelen (durvábban mondva: rendszerellenes) törekvéseket engednek szóhoz jutni. Alighanem először egy politikai vitát kellene végigvinni, amelyben talán végérvényesen tisztázni lehetne, hogy ez az új nemzedék sem szocializmus-ellenes. Ha ez a ki indulási-pont tisztázódott, jöhetnek a lényegi viták, például arról, hogy a szocializmus életmód-építésben hol tart, vagy a szellemi életben mit, s hogyan változtassunk stb. Ha azonban a valóság (tágan értelmezett valóság) lényegéről a nyilvánosság előtt nem beszélünk, s a változtatásba nem vonunk be minden emberi, s szellemi energiát, akkor az új költőnemzedék is szükségképpen gondo- lattalan és arctalan lesz, ami annyira megalázó és kibírhatatlan, hogy előbb-utóbb tűrhetetlenné válik, s — rosszabb esetben — helytelen alternatíva állítódik fel: ha én nem lehetek a szocializmus mellett kritikus és változtatható, akkor nincs más mód, minthogy átvedlek valamilyen ellenzékivé, hiszen csak ellenzékiként lesz önbecsüle- tem is, ugyanakkor az ellenzékiség — szerepéből következően — a negatívumok túl- hajtását írja elő. Ha a folyamatok (netán) idáig fajulnának!, sokkal nehezebb lesz elhitetni, hogy az ellenzékiek nem ellenfelek, s csak helyzet-kényszerből álltak át a másik oldalra — most tehát sokkal könnyebb és mindenképpen hasznosabb, költőknek és társadalomnak egyaránt: az új nemzedéknek — egyáltalán a művészeknek és nemcsak nekik — sokkal több önálló, érdemi társadalmi- és művészi lehetőséget adni. (Még akkor is, ha szükségképpen lesznek problémák, konfliktusok.)

6. A nemzedék önmagát járja körül, csak önmagát próbálja leírni? Pontosan. Csakhát ez valahol csőd, ha ügyesen is fedjük el. A konszolidáció szinte egyetlen lehetőségként azt kínálta fel a nemzedéknek, hogy önmagával — mint izolált tárgy- gyal? — foglalkozzon. Az új nemzedék belement az alkuba, anélkül, hogy tudta volna: alkut fogadott el. A nemzedéket magam is osepültem gyakran, mert legfontosabb célja — már^már mindenek felett — az első kötet megjelenése. Nevetséges, de érthető cél — hiszen manapság a fiatal költő csak úgy tudja magát legalizálni, ha első verseskötete kikerül a nyomdából, s tulajdonképpen majdnem másodlagos, hogy milyen tartalommal és milyen esztétikai színvonalon. (A nagyon is hasonló közös tartalmat — például — jól rögzíti Tóth Erzsébet „Sehova” című verse.) A lényeg leegyszerűsítve: ahogy a vers önmagára figyel, ugyanúgy a nemzedék önmagára, még pontosabban mindenki csak saját magára figyel, amivel végül is önmagukat kirekesztik a történelemből, még akkor is, ha az esetleg változó változatlan. Én ezt az állapotot nem ünnepelném, még akkor sem, ha tisztes kényszerpálya. A költészet köztudatban megcsontosodott kereteit csak akkor van értelme feszegetni, ha az új költőnemzedék képes szétfeszíteni magatartás-modelljének nagyjából ugyanúgy megcsonto- sodott kereteit. Ha ugyanerre törekszik társadalmilag is. Bármennyire is tetszetős, de így van: a valóság vizsgálatát nem végzi el önmaga vizsgálatakor — különösen nem bővíti vagy teremti így a valóságot. Továbbá: önmagát sem vizsgálja, inkább csak leírja. Ha ez a nemzedék is hozzálátna az okok — legalább: — körülszagolásához, mindjárt nem választaná szét a küldetés-tudatot és a tisztázó-itudatot, s nem választaná szét — mondjuk — a politikát és a minőséget sem. (Legelemibb indok: a tisztázás is lehet küldetés; stb.) Azzal természetesen egyetértek, hogy a korábbi vátesz- szerep alkalmatlan, mert a költő — se magánemberként, se .művészként — nem isten, s nem is próféta. Ha azonban ideológiailag is — s esetleg: költőként is — lemond a minőségi politikáról, a minőségi szellemi életről, általában a minőségi életvezetésről stb. — illetve ennek elérésének igényéről, valószínűleg lemondhat a jelentősebb mű meg673