Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - VITA - Varga Csaba: A konszolidáció nemzedéke
3. A politikát legritkábban keveri bele a költészetbe? Ez sem önkéntes, tudatos kívülállás, hiszen a társadalmi konszolidáció azt jelentette, hogy a formális bent-levés ellenére folyton a politikán kívül maradt — éppen az élményeivel meghatározó gyermek- és kamaszkorban. (Lehet, groteszknek tűnik: a jövő irodalma valahogy mindig az óvodákban, s az iskolákban dől el...) Ez a nemzedék — még nem irodalmárként — a hatvanas években úgy nőtt fel, hogy észrevétlenül beletanult a szereptelenségbe, abba, hogy érvényes, dolgokat befolyásoló egyéni szerepe alig van; se állampolgárként se később költőként. Történelmi szerencséje ezután sem volt: 1972 után ahogy visszafogták a gazdasági életben a vállalatok önállóságát, ugyanúgy nem adtak több lehetőséget a spontán csoportoknak vagy az egyéni kezdeményezéseknek a szellemi életben; az irodalmi műhelyék arctalansága is lassan tudatosult, gyors változás már ezért sem következett be. A nemzedék (nemcsak a költőnemzedék) reakciója — különösen az első időben: talán önhibáján kívül — tipikusan provinciális: politikán kívüli helyzetét félig-meddig felismerve nem arra törekedett, hogy kívülkerültségét így vagy úgy enyhítse, hanem „gyönyörűen” ráduplázott: kívülmaradtságát tudatosan — önként, ideológiailag — szentesítette és ezzel fokozta is. Kétszeresen bedőlt a manipulációnak, holott elképzelhető, hogy nem is akarták így visszafogni vagy a következményeket nem jól számították ki. Mindenesetre ez a „duplázás” is látványosság — csak negatív demonstráció. Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy az új költőnemzedék nem szervezett, mert lehetetlen volt a nyilvános szervezkedés, kivéve, ha intézmények kísérelték meg. Csakhogy a csoport- vagy nemzedéki érdekek alig intézményesülhették. Ugyanakkor a fiatal költők magukra is vethetnek, amiért szófogadóan elfogadták a túlbiztosított, túlnyugodt állapotot. Hogy negyvenöt óta ez a legvédtelenebb nemzedék? Lehet — mindenképpen a leg tisztázatlanabb viszonyok között kezdte a pályáját. De védtelen volt azért is, mert tűrte a túlzott védettséget. 4. Manipuláció? A magánszférában sokat emlegetett manipuláció szó nyilvánosan alig használódik. Tabu. A fogalom pedig azért is misztifikálódott, mert a nyílt beszéd — akár csak helyi nyilvánosság előtt is — elmaradt. (Helyi nyilvánosságon értem: nyilvános intézmények többnyire szóbeli eszmecseréi, amelyek nem jutnak el az országos — így a nemzetközi — nyilvánosság elé.) Elsősorban azonban nem a fogalom tisztázatlansága a baj — ez mindössze riasztó következmény. Mint az is, hogy az irodalompolitika és a fiatal irodalom viszonyában — szükségképpen kölcsönösen! — sok a féárehallás, melléhallás, vagy éppen az elért értékek lebecsülése. Ebből is ered többek között, hogy a frontvonalakat nem ritkán, de majdnem mindig tévesen a politika és a művészet között húzzák meg. A baj: a helyzet nem ismerése, vagy megismerhetetlensége. Holott a fogalom tisztázatlansága mögött — a politikában éppen- úgy, mint az irodalmi életben — nagyon konkrét érdek- és értelmezés különbségek, sőt olykor elletétek vannak. Ha ezek például nem elég nyilvánvalóak, a helyes kisebb (politikai, irodalmi) döntések is nehezen hozhatók meg — szükségképpen jönnek létre ezért nemcsák a történelmileg indokolt, hanem jószerivel indökolátlan i(irodalmi, nemzedéki stb) kényszerpályák is. Nem lepődnék meg, ha a fiatal politikusok — ha náluk is van nemzedéki tudat — egyszer azt nydlatkoznák, hogy negyvenöt óta most ők vannak a legtisztázatlanabb, így a legvédtelenebb helyzetben. Nemcsak azt kell hát kimondani, hogy az új költőnemzedék védtelennek érzi magát, hanem a közös okok felderítését is érdemes megkísérelni — különben az együttes orvoslás lehetetlen. A politikának ez nemcsak távlati, hanem közvetlen érdeke is! 5. Nem a folyóirat (vagy más szellemi műhely) van a szerzőkért, hanem a szerzők a folyóiratért (szellemi műhelyért)? Nem egyszerűen a folyóiratok hibája ez, mégkevésbé a szerkesztőké, annak ellenére, hogy nem egy szerkesztő örül a védett monopol-helyzetnek, mert különösebb koncepció és főleg rizikó nélkül vezetheti a műhelyt. Az egyik ok kétségtelenül az, hogy a társadalomirányítás, a kultúrairányítás a folyóiratoknak — és felelős szerkesztőiknek — nem ad több önállóságot, avagy az önállóság keretei bizonytalanok. Ide tartozik: az új nemzedéknek lehet-e origó-pontja, viszonyítási pontja? Ha a társadalmi életben, s a szellemi-irodalmi életben nincsenek eléggé kikristályosodott viszonyítási pontök, különböző szellemi-irodalmi alapállások, a belépő új nemzedék tagjai sem tudnak megfelelően kapcsolódni egy-egy nehezen 672
