Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szilágyi Ákos: A fölöspéldány szomorúsága (esszé)
kózisba, vallásba, tudatalattiba, művészetbe való visszaihátrálása, fejveszett menekülése vagy újra a teremtmény boldog tudatával, az egység tudatával ajándékozza meg őt, — bármily törékeny is az új tudat — vagy a probléma végleges megoldását, az ember, az egyén, az én kiradírozását ígéri. A második válasz: az ember gyakorlati lény, cselekvő példány. Ám a fölöslegesség létét és tudatát ez sem szünteti meg, csak megváltoztatja. Egyetlen válasz van, s azt mindenki attól várja, amitől akarja. Én a történelem kegyelmébe vetem reményemet. Az emberi felszabadulás lehetőségébe. De mivel ez még csak remény és hit formájában létezik, sorsom csak fölöspéldány-sors lehet. Aki saját életében kísérletezik a fölszabadítással: fölöspéldány. Fölöspéldány — emberhez méltó példány. A negatívitás pozitív tudata, a tragédia komikus tudata, a fonák világ naiv tudata, a boldogtalanság boldog tudata. Ebben rejlik fölös- példány-létének szomorúsága. ' ' * Kinek van ma szüksége arra a művészetre, ami ma lehetséges? A lehetetlenné váló emberi élet lehetetlen művészetet követel. Ha akarom, ez azt jelenti: művészetpótlékot, művészet-moslékot, művészet-álmot, m űvés zet -v a 11 ást, ami csak arra jó, hogy elfedje, betakarja egy lehetetlen élet szakadékát; ha ákarom ez azt jelenti: művészet-pótlékká, művészet-moslékká hígult régi művészet helyett új művészetet, „antiművészetet”, amely kegyetlen fényével, a líra reflektorának fényével, a reflexió reflektorának fényével, a fantasztikum vákító fényiével még fel tudja hasogatni az elboruló emberi tudat sötét szövedékét. A művészet fölöspéldánnyá válása az avantgárddal éri el tetőpontját. De nekünk már nincsenek jelszavaink. Kicsavarták kezünkből a tények, a tények birtokosai, a tények megszépítő!, a tények elhallgató!. Nem mondhatjuk se azt, hogy „Éljen a művészet!”, se azt, hogy „Vesszen a művészet!”. A művészet dögén már az avantgárd is átlépett. Nekünk az avantgárd dögén is át kell lépnünk már. Nem akarjuk tudni, kivel kellene azonosulnunk. Nem kínálunk és nem követelünk recepteket. Mentőládánk, az orvosságos fiolákkal a tizenkilencedik században maradt. Önmagunkra akarunk hasonlítani. De nem az azonosságot keressük önmagunkkal. Ez nem válasz a kérdésre. Nem a mi kérdésünkre válasz. Aki képes rá, hogy önmagával azonossá váljon, már nem is létezik. Kívánjunk sok szerencsét neki a nemlétben és lépjünk tovább! Nem kell semmivel és senkivel sem azonosulnod ahhoz, hogy közöd legyen a világhoz. Az a kérdés: mi közöd hozzá? Miért ákarod — akarod-e? — hogy közöd legyen hozzá? Mi a közöd? Hogy ember vagy — fölöspéldány. Mit akarsz tőle? Életet és szabadságot. Csak az emberihez lenne közöd? De mi az ember? Hisz úgy mered a világba, akár a lét zsebkendőjlén felejtett csomó, amely talán valami egészen másra emlékeztet. Mire emlékeztet? Mire emlékeztessen? Emlékeztessen például terád! Nem szabad megtiltanod emlékezetét. De megalkothatod, hogy legalább emlékezete ne legyen fölöspéldány! Van azonban számunkra egy még szorítóbb, sokkalta földhözragadtabb jelentése is a fölöspéldány-sorsnak: irodalmi egzisztenciánk. Egy irodalom nem lehet a művék összege. Épp ezért ma csak művek vannak, irodalom nincs. Csak műveikhez van közünk, amelyeknek ez az irodalom nem irodalma. A ma létező, ismert és tisztelt irodalom úgy gurul elénk tojás- dad ormótlansággal, ákár egy jól megtermett nulla. A nulláiban sok-sok nulla ül: 665
