Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szilágyi Ákos: A fölöspéldány szomorúsága (esszé)
a nulla-széria írói, költői, kritikusai ők, akik akárhányszor is szorozzák meg műveiket újabb művekkel — nullák maradnak .Ne bántsuk őket ezért. Ahol nincs irodalom, ott elszaporodnak a nullák. Ahol nincs irodalom — akut tünet! — ott megállás nélkül az irodalom felvirágzásáról, gazdagságáról és komolyságáról fecsegnek, míg a műveket temetői csend, ostoba hangzavar vagy gyászbeszédek édeskés retorikája veszi körül. Vigyázz, ne lépj az irodalom nullájába, beleragadsz! Rázd le magadról és fordulj az élethez, a hús-vér emberekhez, fordulj a testhez, fordulj a befejezetlen, kezdetleges, értelmetlen, kisszerű, nevetséges, kétségbeejtő mindennapokhoz. Rúgj a nembeliség valagába! A mindennapokat próbáld megszólítani! Kerüld a ma beúett irodalmi formákat! Aki nem ezt teszi, maga is nulláivá foszlik. Hogyan szólítsad meg? Tettekkel, gesztusokkal, életeddel, azzal, ahogy ránézel valakire, ahogy reggelizel, azzal, ahogy újságot olvasol és a lakáshirdetési rovatot böngészed, azzal, ahogy röhögve kitöltesz egy lottót, azzal, ahogy megírsz egy verset, ahogy rögzítesz egy gondolatot, elkapsz egy emlékképet, azzal, ahogy valakivel elbeszélgetsz. Próbáld meg kiszabadítani a műveket az irodalom hullakamrájából, próbáld meg kiszabadítani a gyászolókat az irodalom temetőkertj'éből! Gyalázd meg a sírokat, becstelenítsd meg a hullákat! Pörgesd meg fiatal derekadon az irodalom nulla-hopp-karifcáit! De ez már csak végeredmény. A fölöspéldány-sors irodalmi értelmezése és programja. Az út azonban idáig mindössze villanásnyi. Aki a nulla-füzérből engedetlenül kitépi magát, akinek szentsiégtörő orra nem bírja a hullabűzt, az bármit is csinál, pillanatok alatt az irodalom palánkjain túl találja magát — fölös- példánnyá válik az irodalomban. Mindegy, hogy az irodalmi élet erőskezű por- társai hajítják ki innen vagy szállodaigazgatói kerítenek el számára nyugalmas sarkot, ahol elszórakozhat kicsit önmagával, netán megkísérlik a többi hullához igazítani. Megvannak rá az eszközeik, hogy a fe lismer he tét lenségi g eltorzítsák nyelvét, testét és tudatát. Nézz magadra: aki lenni akartál — nem tudtál lenni, nem volt rád szükség. Aki nem lenni akartál — az lettél, csak arra van szükség. Minden szempontból az lettél, aki nem vagy — fölöspéldánnyá váltál. Nem az első eset és nem is az utolsó. Épp ezért: nem vagy egyedül. Először csak beteljesedik rajtunk a fölöspéldánysors: szenvedői vagyunk csupán, elveszünk abban, amik nem mi vagyunk és nem ás akarunk lenni. A második szakaszban kezünkbe vesszük fölöslegességünk tényét és tudatát, egyeztetjük mások életével, s arra a világra vonatkoztatjuk, amely körülvesz bennünket: eszközként használjuk fel. A fölöspéldány-tudat kiválásunk módja lesz. Öntudatunk eleme, amely a ránkméretett töírténelmi világot határozza meg fölös- példányként. Ez veti — rossz vázlatként — a teremtés szemeteskosarába. Kezdetben talán nem is .sejtjük, mibe kezdtünk. Az élnevezés végzete azonban sietve beteljesedik rajtunk. Ami a bűbájos kerítőnő véletlen szeszélyének tűnt, szilárd formát ölt, kötelező érvényt és jelentést nyer. Ami törékeny papírcsónakként merészkedett a vízre, engedelmes hajóként siklik lábainkhoz: Beszállás ! 666
