Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere V. "Hitel"

ő nem tartozik kisebb közösségekhez, hanem közvetlenül az emberiséghez, az igazság mégis az, hogy bárhová megy, idegen marad. Csak a saját szülőföldjén van otthon. Mert éppenúgy, mint a világegyetemben, hol minden „nagyobb vagy kisebb részekre szakad s magában egy egészet alkot: napok, planéták (...): úgy lefelé a legkisebb is részekre oszlik, s megint egy egészszé összesedik. (...) Ez a természet rende. (...) Ügy az ember, milly vad állapotú legyen is, társalkodik, s az egész emberi nem nemzetekre, nemzetségekre, házastársaikra ágazik. S éppen az, a mi lélektelen testekben attractio, repulsio, az a nemzetekben a hon szeretete s védelme.” Ez nem mesterséges, nem belénknevelt norma, hanem természetes ösztön, és mélyen, biológiailag a sajátunk. S ha ki kitépi magából, haláláig hurcolja a helyén támadt űrt. — Ám hogyan fejleszthetjük magasabb, korszerű szintre a nemzeti létet? Koncentráció által.

e) Ezért a fundamentum ötödik köve az egyesülés. Mert most az emberek szétszakadozva élnek, az egyének, a családok, a különböző vidékek lakói, a rétegek, az osztályok nem ismerik egymást, ezért képzelnek a másikról a valóságosnál több rosszat vagy jót. Így aztán mindegyik csak a saját érdekeit hajszolja, s nem képes a nemesebb, emelkedettebb gondolkodásra — s így jutunk oda, hogy végeredményben jogosan gyanúsítjuk egymást. Pedig itt is az segítene, ha először önimaguiríkat „gyanúsítanánk”. Egyesüljünk hát nyilvános társaságokba, hol ,,mindegyik természeti szabadságának egy részét a társaságbeli szabadság megnyerése végett feláldozza”. Mert így majd „Mind azon betyárságok, mellyök hazánkat csak dísztelenünk, (...) lassan elenyésznek; nevelés, csinosodás, türedelem — tolerantia — egyszóval az egész nemzet dísze s valódi ereje pedig mitten nő”. S ezen a módon jutunk majd el a fundamentum talpkövéhez, mely „minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencse legmélyebb sarkalatja”.

f) „A kiművelt emberfő. EmnéLlejebb nem. bocsátkozhatunk. (...) Az ész erő, s igy az ész boldogság. — Tekintsünk csak mélyen a legnagyobb következtefesek elveire s fenekire, s mint a nyári reggel, olily tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem masunnan, mint emberi agyivelSbül a világra, Confutsee, Bacon, Franklin és számtalan mások marok nagyságú veleibül!” — „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. (...) Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.” Ez tehát olyan program, ami mindenkire vonatkozik: „mindegyiknek tehetségében áll, akármillly alacsony helyzetű legyen is, — s ez milly kellemesen hevítő önérzés! — nemzete erejét nagyobbítni.” Azonban: miniéi magasabb helyen áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál több ezen a téren a lehetősége, s egyben a kötelessége, mert „annál jobban nevelheti s terjesztheti a köz értelmességet s így a haza erejét.”

így tárja föl Széchenyi István a társadalom alapjának szerkezetét. A fundamentum nála, láttuk, erkölcsi-elvi sziiklaitöimbökből áll, s csak az anyagi szférával érintkező legfelső rétegnek van közvetlen materiális vonatkozása. Ehhez — a szoros értelemben vett hitelhez — tér most vissza, hogy a felső rész építésének akadályait és lehetőségeit vegye szemügyre. Egyébként ezzel a módszerrel építi föl egész filozófiáját: sohasem valami elvont tételből vagy megfontolásból indul ki, hanem mindig az itt ős most realitásai alapján veszi szemügyre a téma összetevőit, s ekképp következtetéseken át jut vissza a valósághoz. Ezt majd így is tárgyalom, mikor eszmerendszerének taglalása kerül sorra, most lássuk tovább a könyv programadó elemzését. Az erkölcsi alapra lehet fölhúzni bátorsággal a falakat, ezeknek kötőanyaga viszont csakis az az „anyag” lehet, melyhez a lét égető problémáinak megoldásával juthatunk.

Széchenyi úgy igyekezett megfogalmazni filozófiáját s az ahhoz eltéphetetlenü! kapcsolódó gyakorlati programot, hogy mindenki értse, sőt mindenki „belebeszélhessen”, s így váljanak a tennivalók az egész társadalom ügyévé. Ezért kezd ezen a ponton mentegetőzni módszere miatt: ha azt valaki nem értené, ne magára, hanem a szerzőre vessen. És igazítsa ki tévedéseit. Igazítsák ki együtt, „eszmesúrlódások” és gyakorlati tettek által! Mert: „Míg nyelvekben mathesisi pontosság és szoros elhatá- zottság nincs — millyent egyébaránt az emberi nem hihetőleg egykor feltaláland — addig a mondott tárgyak tökéletes felderítésére az Olvasó szerkesztető s megemésztő ereje nem kevésbbé szükséges, mint az, hogy a szerző világosan adja elő gondolatait.

655