Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Veress Miklóssal
lehet anapesztikusan kimondani. Például a szabadságot. A szabadságnak még az egyik fele bei Iliik az anapesztuszba, a másik fele már nem. Ezeket pedig nagyon nehéz áthidalni egy anapesztikus versben. Feloldja az ember az igei szerkeze^ tét... A szabadság helyett azt mondom, hogy szabad, szabad lehetsz meg egyebek, de ez nem az igazi... Az, hogy belőlem viszonylag jó fordító lehetett, Kormos Pistának köszönhetem. Nagyon sok mindent köszönhetek neki... Ö volt az első kötetem szerkesztője is. Mikor fölkerültem Budapestre, akkor olyan munkával bízott meg, amihez hasonlót az én korosztályomból kevés költő kapott. Arról volt szó, hogy Nagy László fordításai mellett Lorcának a többi versét lefordíthatom Kiss Benedekkel együtt. (Később ez mégsem így sikerült.) Mégis borzasztó nehéz és nagy feladat volt. És abban az időszakban sikerült elhitetnem más kiadókkal is, hogy én tudok fordítani és kezdtek rámibízni más feladatokat. Elsősorban természetesen a szovjet—orosz irodalomból, amit nem is bántam, mert nagyon szeretem a mai szovjet irodalmat, különösen VoznyeszensZkijt. Tudod úgy érzem, én Nyugat-növendék vagyok, akiinek az eszményképe Babits, vagy Kosztolányi, vagy Tóth Árpád. Olyan költő, aki nem tudja a létét csak a saját költészetében bezárva elképzelni. Ahhoz, hogy én a verseimet meg tudjam írni, nekem olvasni kell, fordítanom kell, gondolkodnom kell... esszéket kell írnom ... Egyszerűen irodalmi emberré váltam. Ez a létezésem. Az ember Magyarországon tudatában van annak, hogy akkor mondhat ki teljesen bizonyos társadalmi igazságokat, hogyha arra fölkészült, hogyha egy hosszas gondolkodás után jut el azoknák a kimondására. Tehát Magyarországon bárki eljuthat bizonyos társadalmi igazságok kimondásáig, csakhogy a társadalom azt követeli tőle, hogy rendkívüli felkészültséget tanúsítson. És a keserűség legfeljebb annyi az emberben, hogy nem hebehurgyásodhat el. Shelley annakidején megtehette, hogy játszotta a play boy-t, miközben komoly társadalmi igazságokat mondott ki. A magyar társadalom egy költőtől olyan elkötelezett és tisztességes életvitelt követel, ami nagyon sokszor nehezen valósítható meg. Van nekünk egy olyan óriási, világméretű költőnk, mint Ady. De ha író-olvasó találkozón előhozakodnak Ady Endrével, akkor az öreg nénikék, foácsdkák, de még a fiatalok is fejcsóválva emlegetik, hogy azért az Adynak voltak ilyen meg olyan kisiklásai. Holott ezeknek a költőhöz semmi köze sincsen. A költőnek meg kell engedni azt, hogy ha kellően fölkészült arra mint közösségi ember, hogy bizonyos igazságokat kimondjon, ákfcor nem szabad olyan zordan és komolyan venni hogy időnként nem viselkedik úgy, mint ahogy azt a polgári világ elképzeli. Ha már a fölkészültséget említetted, mi arról a véleményed, hogy a mi nemzedékünk, tehát a legfiatalabbak meglehetősen műveletlenek, tájékozatlanok... Te mondtad. Egyetértek veled és engem tulajdonképpen ez nagyon elkeserít. De máskülönben meg is értem. Én meg tudom érteni, hogy egy nemzedéknek csömöre van mindentől. Éppen azért, mert ez nekem nem jutott osztályrészül. Olyan időkben nevelkedtem, amikor az embernek nem rakták oda az asztalra a Nyugat költőit, a világirodalom kötészetét... Akkor, tizenhat-tizennyolc éves korában az ember habzsolta magába a világirodalom és a magyar irodalom költőit. Egy olyan korszakban, amikor terítve van az asztal, természetes, hogy az emberek csömörrel fordulnak el tőle, hogy ez nem érdekel, én ettől függetlenül akarok valami kaját csinálni magamnak. Azért mondom ezt, mert nyilvánvaló, hogy 643
