Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Veress Miklóssal
Föltűnt. hogy ellentétben más irodalmi folyóiratokkal, te nem publikálsz a saját lapodban ... Arról volt szó, hogy a lap kéthavonta jelenik meg, és mint ilyen folyóirat nem tehet mást, minthogy azoknak a verseit közölje, akik arra a legjobban rászorulnak :az abszolút kezdőkét. Tehát nem tehettem meg, hogy egész generációmnak, (akik most negyven évesek), vagy az utániunk kővetkezők verseit közöljem, ezért úgy véltem, tisztességtelen lenne, ha az én verseim töltenék meg a lapot. Tulajdoniképpen csak ez volt az oka. Nem mintha én nem értenék egyet azzal, hogy az ember ne publikáljon a saját lapjában, ha azt olyan közegben teszi ahol a „kortársai” is együtt jelennek meg vele, azonos szinten. Itt egy speciális helyzet állt elő, ami azt hiszem, tán még a magyar irodalomban nem is volt. Sokszor bizony jól jött volna a lapnak egy-egy Veress Miklós-vers és ehelyett inkább egy^egy Veress Miklós-vezércikk jelent meg. De a lapnak inkább arra volt szükisége, mint egy költőre. Említetted, hogy heveset írsz, fmégis hadd kérdezzem meg, hogyan születik meg egy rvers? Egyik legszebb versednek, p Széchenyi ismeretlen levele Petőfihez címűnek vajon mi volt ia története, illetve előzménye? Ha konkrétan erről a versről beszélünk, akikor el kell mondanom azt, hogy a Petőfi-ciíklusomból ez a vens volt meg először. Egy olvasmányélmény járult hozzá, Angyal Dávid 1928-ban megjelent publikációja, egy nagyon vékony kis kötet Széchenyi döblingi naplójáról. Döbbenetes hatással volt rám. Itt olvastam többek között arról, hogy Széchenyi eljutott az őrültség olyan fokáig, hogy Petőfit a saját fiának tekintette. Ez volt az első réteg. Ez volt az az időszak, amikor olyan állapotában voltam saját életemnek, saját költészetemnek, hogy úgy éreztem, mindenkit magamban hordozok. Mindenkinek a sorsát. Széchenyi sorsát, Petőfi sorsát, Dózsa sorsát. Ez volt az az időszak, amikor olyan verset írtam, hogy: Dózsa álma: Zápolya a tüzes trónon, aminek már a címe önmagában is vers. Tehát, amikor megpróbáltam a romantikus történelmi verset a groteszkkel elegyíteni... De eredetileg is volt bennem egy olyan törekvés, hogy mások sorsát magamban hordozzam és mások szólaljanak meg belőlem. Így szólalt meg Széchenyi. Én tulajdonképpen Petőfi- verset akartam írni, egy olyan Petőfiét, akiről nem tudjuk, mi történt vele, aki akár az ólombányákban is meghalhatott volna. Abban az időben olvastam valahol, hogy voltak olyan orosz forradalmár költők a múlt század közepén, akik ha forradalmi verset írták, Petőfi fordításaként tüntették föl. Most már körülbelül három-négy rétegről beszéltem. A versben utalás van természetesen Petőfire és az őrült című versiére. És ezeknek a részint olvasmány —, részint életélményeknek az alapján született meg a vers szinte robbanásszerűen. Annyira robbanásszerűen, hogy utána magát a Petőtfi^dklust, ami mégiscsak háromszáz sor, három nap alatt megírtam. Arról van szó, hogy a forradalmi egyéniség a történelem bármelyik időszakában megjelenhet másnak a bőrében. És amikor ezt a ciklust megírtam, úgy éreztem, mintha az én bőrömben ott bizseregne Petőfi, ott őrjöngene Széchenyi... Így tudtam megírni ezt a verrset. De nem volt könnyű. Amikor pedig Jeszenyin Pugacsovját fordítottam, a végén egészen vad, őrjöngő állapotba kerültem, ami már majdnem klinikai eset. Szerencsém, hogy családom ezt egészen jól tűri, máskülönben nem lehet ilyesfajta költésze641
