Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Veress Miklóssal
kellene átélnie. Ilyen körülmények között, azt hiszem, a költők szerepe is egy kicsit degradálódott és egyfajta dublőrjei is az embereknek. Egyszóval: az érzelmi életüket helyettesítik. . Eléggé pesszimistán látod a magyar irodalom helyzetét... J Nemcsak a magyar irodaimról beszéltem. A magyar irodalomnak persze más feladatai is vannak. Az, hogy bennem ez kialakult, ahhoz rengeteg költő-találkozó is hozzájárult. Macedóniától Hollandiáig láttam, mennyire mindegy az embereknek, hogy a költő bohóckodást ad elő, vagy pedig tényleg meg akar valamit fogalmazni a világ teljességéről. És látom, hogy a magyar olvasó, a magyar műélvező is modernizálódik, és egyre inkább hasonló lesz azokhoz az emberekhez, akit a művészet Nyugaton ki akar szolgálni. Ettől félek. Inkább félelmek vannak bennem, mint azonosítások. De a nagyon jó statisztikai adataink ellenére is fölfedeztem, hogy a költészet nem növelte annyira a rajongóinak táborát, mint amennyi a statisztikai adatokban található ... Az emberek valóban több könyvet olvasnak, de számot kell vetni azzal is, hogy az érdeklődés kitágult, tehát nem az irodalomból olvasnak többet. Viszont az irodalmi könyvökből is inkább külföldi könyveiket olvasnak, ami nem lenne baj, ha nem hatna károsan a magyar irodalom fejlődésére. Tehát egy középszerű külföldi szerző (erre már Babits is hivatkozott) nagyobb sikereket arat nálunk, mint egy jó magyar író. Egyszerűen azért, mert külföldi. Kétségtelen tény, hogy borúlátó vagyok, de ez optimista borúlátás. Ugyanis az okokat sötétebbnek látom, mint magát a helyzetet. Viszont ha az okok elemzésébe belemennénk, akkor csomó olyan dologról kéne beszélni, amihez én nem értek, mert nem vagyok közgazdász, nem foglalkozom állandóan a társadalmi struktúrával, de azt hiszem, itt van a baj. A költők |köztudottan érzékeny emberek. De most, napjainkban a költészet vajon mennyire lehet politikus? A költészet, a magyar költészet tulajdonképpen önmaga kelepcéjébe került, amikor hajlandó volt elhinni magáról amit elhitettek vele, hogy a társadalomnak már nincsen rá olyan nagy szüksége, mint a történelem folyamán bármikor volt. Ez a dolog engem is megtévesztett, nem tagadom, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre vannak politikusaink, vannak közgazdászaink, a költőnek nem kell mindenkit pótolni. Tíz évvel ezelőt ezt mindenki valamiféle kedvező változásnak fogta föl. Nagy László halálakor döbbentem rá, hogy ezt a hiányt valahogy pótolni kell. Mert az emberek szomjaznak arra, hogy a magyar költő az legyen aki volt, tehát továbbra is politikusán gondolkodó ember maradjon. Ne vonuljon vissza a kísérletezésbe. Legutóbb egy vita alkalmával az olvasók többsége arra reagált: Váci Mihályban az volt a jó, hogy politikus költő volt, aki a maga emberi módján elmondta egy olvasórétegnek, hogyan kellene a mindennapokról gondolkozni. Igen ám, de a magyar költészet elhitette önmagával, hogy ő már nem annyira fontos a közönség számára, és nem az a fontos belőle, hogy milyen társadalmi megoldásokat javasol. Évekkel ezelőtt én is csömörét éreztem annak, hogy a költészet mindenbe belefog, és így nem talál kiutat. Akkoriban én is olyasfajta megoldást próbáltam sugallni egy hosszú versemben, hogy föl kell gyújtani a költészet szeméttelepét és ki kell vonulni onnét. Aztán rá kellett döbbennem arra, hogy ez az út a pusztába vezet. Ahhoz pedig már nem vagyunk elég módosak, hogy a 638