Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Veress Miklóssal
pusztában mannát szerezzünk a népnek. A költészetnek mindig azt kell szolgálnia, amit a hagyományaink diktálnak. Más kérdés, hogy nagyon sok költő azért idegenkedik, és magam is azért idegenkedtem a társadalmiasságtól, mert úgy éreztem, hogy ezt túlságosan direkt módon követelik meg tőlem. Azt hiszen», úgy lehetne megjobbítani, megújítani a költészetet, hogy azt, amit a hagyományaink beleírtak génjeinkbe, egy másik szinten tudnánk közvetíteni. Tehát azzal a kőiteszet-irodalmi újítással, ami Tandori és követői nevéhez fűződik, tudnánk előadni azt, ami Nagy Lászlóval és követőivel bezárólag az elkötelezett magyar költők nevéhez fűződik. Tehát egyfajta szintézist tudnánk elérni. A problémák gyökerét a megosztottságban látom. Ha kezdőkkel találkozom, akkor kétféle költő jelenik meg most már mindig. Az egyik rendkívül okos, intelligens, intellektuális, de érzelmileg nem közöl semmit. A másik viszont érzelmileg, politikusán nagyon sok mindent akar közölni, de nem elég okos hozzá. Énnekem az az elképzelésem, hogy a kettőnek az ötvözetéből kellene valami újnak születnie. Ezért pártfogolom egyformán Kemenczky Juditot és Tóth Erzsébetet. Mind a kettejüket kitűnő költőnek tartom; Kemenczky Juditot azért, mert olyanfajta szabadvens-megoldásai vannak, amelyeket máshol nem láttam, amelyek tulajdonképpen intellektuális mutatványok is, miiközben féllábibal a valóság talaján állnak, Tóth Erzsébetet pedig azért, mert akkor is, amikor úgy érzem, hogy érzelmei teljesen elhódítják, akkor is fontosat, a társadalom számára fontosat tud mondani. Mindezek elleniére — és ezzel senkit sem akarok megbántani — az igazi nagy líra akkor fog létrejönni, ha ez a két típus a magyar költészetben egyesül. Valamikor én is ezt szerettem volna elérni, ás remélem, hogy el is jutok odáig. Sajnos, ehhez azt a megoldást választottam — mondom önkritikusan —, hogy mind a két utat megpróbáltam bejárni. És tényleg azért írok keveset, mert válaszúton vagyok: most középen kellene elindulnom, de ehhez erőt kell gyűjtenem. Az ÉS-ben megjelent kritikáidban és Mozgó Világban publikált esszédben a pályakezdő fiatalok munkásságát valóban elég isötéten látod ... Amikor megírtam azt a tanulmányt, akkor sokkal sötétebben láttam a helyzetet, mint most. Olyan évek voltak akkor a magyar költészetben, hogy ugyan megjelent Baka István, Nagy Gáspár, Pintér Lajos, Szilágyi Ákos kötete, de úgy éreztem, a folytonosság az ő költészetükből is hiányzott. Nem éreztem előremozdulást. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy ezeket a könyveket maga alá temette a szürke, semmitmondó könyveknek a halmaza. Ezért éreztem úgy, és nem csak magam — Domokos Mátyásra hivatkoznék, aki szintén ezekről az évekről írta a „versíró gépről” szóló híres esszéjét — miszerint a magyar líra nagyon-nagy válságban van. Viszont az utóbbi évben, és ha ehhez még hozzá veszem a mostanában megjelenő könyveket, akkor méginkább úgy találom, hogy valamivel kedvezőbbé válik a kép. Az első kötetes költőknél az volt a probléma, hogy a magyar könyvkiadás törleszteni akart, és olyan első köteteket jelentettek meg, amelyekre a szerzők évekig vártak, de tulajdoniképpen várhattak volna még. Nem akarok neveket mondani, de közben jónéhány tehetséges fiatalembernek a kötetét félretették. De azoknak a könyveknek az alapján, amelyek mostanában fognak megjelenni, azt hiszem, hogyha egy-két év múlva viissza- tekiintük erre a korszakra, sokkal kedvezőbb képet rajzolhatunk fel. Lehet, 639
