Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Veress Miklóssal
szén addig nem értettem meg, amíg Jeszenyinnel nem találkoztam, hiszen a Voznyeszenszkij-féle újfajta versnek a gyökerei Jeszenyinhez nyúlnak vissza. De visszatérve a kérdésedhez, úgy érzem, olyan tizenkilenc éves koromban mintegy varázsütésre lettem költő. Annyira kézenfekvő ez az igazság, hogy akkor történt meg, hogy az első feleségem (bement Szauder Józsefhez vizsgázni es Szauder, aki néhány versemet olvasta akkoriban, azt kérdezte, hogy maga a költő felesége? Először neveztek engem költőnek. De én költő-jelölt voltam már tizenhat éves koromban, és vad, vitatkozó leveleket váltottam a Somogyi írás című folyóirat szerkesztőivel, mert nem akarták elismerni azt az egetverő költői tehetséget, ami valóban nem is fejeződött ki azokban a versekben. Csak én valamivel többet éreztem magamban. Egyszerűen kifejezési nehézségeim voltak, és manapság úgy vagyok, ha valakinél hasonlót látok, akkor igyekszem segíteni, mert tudom, hogy az ember sokkal többet képzel önmagáról, mint amit a valóságban ki tud mondani. Különösen fiatal korban, amikor még nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközei. Tehát a tizennyolc-tizenkilences éveimet tekintem vízválasztónak. Szerinted mi a költészet szerepe? A költészet hat-e az emberekre, ha igen, akkor mennyiben és hogyan? Azért nehéz erre válaszolni, mert most megint másfajta éveimet élem mint régebben. Ha ezt tőlem tizenhat éves koromban kérdezed meg, akkor valószínűleg azt mondom, hogy a költészetnek forradalmi szerepe van, a költészetnek mindenáron forradalmat kell csinálni, a költészet az egyén forradalma a tömegek számára. Ha húsz éves koromban kérdezed meg, lehet hogy fordítva mondtam volna, lehet, hogy az egyének forradalmiságát kell fölfedezni a tömegekben. Volt aztán olyan időszaka az életemnek, amikor úgy éreztem, hogy mivel egyik sem érvényes a korunkra, ezért a költőnek mélyen el kell rejtőznie másokban, az elődeiben. A valóság talaja alatt kell búvópatakként kanyarognia és felszínre hozni valamit. Ügy érzem, a költészetnek föl kell törnie a mélyből, hiszen ott is vannak tennivalói, ott is vannak értékes anyagok, amelyeket ki kell mosnia a földből. Ügy érzem, hogy a művészet — néha saját akaratából, néha kifürkészhetetlen dolgok folytán — távolisodródik a közönségétől, holott a költészetnek közelednie kellene az olvasóhoz. Mostanában viszont egyre ..nehezebben írok. Ügy érzem elég válságos időszakot éltem át, nemcsak a magánéletem alakulása folytán, hanem azért is, mert nagyon sokmindenben elvesztettem a hitemet. Kénytelen voltam rádöbbenni arra, hogy az én emberi szenvedéseim, lehetnek azok fizikai vagy lelki szenvedések, nem fogják megváltani a világot. A világ olyan marad amilyen. Ahhoz nagyon erős vízsugarak kellenek, hogy valamiről a piszkot lemossuk. Arra ma már nem elég a vélt szenvedés. És volt olyan időszakom is, amikor teljesen hiábavalónak láttam a költészetet, a költészet szerepét a mai életünkben. Ebből a betegségemből szerencsére már kádábalófoan vagyok, de sajnálatos módon bölcsebb lettem. Tehát kezdek visszatérni ahhoz az önmagamhoz, aki hiszi, hogy a költészetnek igenis az a célja és az a feladata, arra kell törekednie, hogy megtisztítsa az embereket; viszont a költőnek tisztában kell lennie azzal, hogy erőfeszítései sokszor hiábavalóak. Fölfedeztem, és versekben megpróbáltam rögzíteni, hogy a ma embere szereti átruházni a vágyait, a szenvedéseit, egyáltalán a saját életét (főként, ami az emóciókat illeti) másokra. Tehát odaül a tévé elé és mások táncolnak helyette a tévében, mások szeretkeznek helyette a tévében, mások élik át azokat a dolgokat, amelyeket neki 637
