Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IX.
László bódéját is. Henni egy ládába rakta hőseit és sógorom, Jakovits József szobrászművész segítségével 'éjjel egy targoncán ezt a ládát kimenekítették a Népligetből ás felciipelték hozzánk a Rottenbiller utcai közös nyomortanyánkra. Jakovits ezt a ládát is, mint a többi két tucatnyit, az előszobában tárolta és mindaddig őrizte, amíg Vitéz Lászlót is rehabilitálták és visszanyerte polgárjogát mind a mai napig. Azokban az esztendőkben kézbe vehettem a Vitézt és köny- nyezni kezdtem a meghatódottságtól. Piros sipkája, fekete lakk-haja, vörös orra és buggyos öltözéke viszahozta gyermekkoromat. És ma már tudom, hogy egymás szövetségesei voltunk: Vitéz László palacsintasütővel halálra verte a Halált, én meg izgultam életéért, amit Jakovits valójában meg is mentett. Megmenekülése után nem sokkal Henni elkezdett ismerőseink körében előadásokat tartani, ahogy mondani szokás nálunk: maszekolt és azután elhelyezkedett a Magyar Állami Bábszínházban, ahol a későbbiekben már legalizálták a Vitézt és a mai gyermekek örömére, változatlanul halálra veri a Halált. Milyen kár lett volna, ha ezeket a bájos figurákat élő emberek módján elégetik, 'és kiszorítják az emlékezet amúgy is megbízhatatlan világából. A svá'bos akcentus az maradt, és a szavak szinte dadaista kicsavarása is: tulitajtonképen = tulajdonképpen szóból sem kopott el az elmúlt hatvan 'év alatt semmi és néha a televízió is elővarázsolta Vitéz László kalandos történeteit. Semmiképp nem tarthatom véletlennek, hogy felnőtt koromban megint kapcsolatba kerültem a Bábszínházzal, elég hosszú időre és a színházban olyan emberi kapcsolatokra tettem szert, ami túlmutatott az átmenetiség kérészéletűsé- gén. Ide kívánkozik, hogy mint reklámgrafikus is ott voltam a leginkább foglalkoztatott: sok utcai plakátot és néhány katalógust is készítettem a színház számára. 1953 nyarán mentem be először a Színiház festőműhelyébe, amit akkor már mint a Színház más vonatkozásaiban is értő aktivistája, Jakovits József szobrászművész vezetett, irányított. Itt ismerkedtem meg három olyan személyiséggel, akik közül kettő még mindig igaz barátom maradt, de a harmadik, akinek művészi indulásához talán agy ke ít bábáskodtam: Ország Lili, fiatalon meghalt. Róla még a későbbiek folyamán lesz még szó, hiszen munkálkodásunk-, bizonyos értelemben szellemi kölcsönhatásokban kamatozott. De szólnom kell a másik két barátomról: Márkus Annáról, aki most Anna Mark néven Párizsban él és mint festő dolgozik és érett, tehetséges művészként ismerik el munkálkodását. Varázslatos személyisége mindenkit megérint, aki közelébe kerül, amellett mindenkit segítő jelenléte közismert. Festészete, mint bizonyos fokig az enyém is, ott Párisban vált szentendreivié, de sok áttétellel és csak azok számára érzékelhetően, ákiknek érzékenysége képes felfogni rejtettebb tartalmakat. A másik barátom, aki ugyancsak Párisban él: Bródy Vera, aki még itthon kitalálta a Malackát és aki megmaradt „bábosnak” ott Párisban is, és aki évente hazajár egy-egy darab megtervezésére a Bábszínház számára. Számomra mindketten biztonságérzetet adnak párisi tartózkodásaim idejére: jó érzés, hogy telefonálhatok nekik, ha éppen betegségem nem engedi a személyes találkozásokat. És még valami: van humoruk, ami nélkül szárazra vetett halnak érzem magamat. Istenem, még nagyon fáj Ország Liliről beszélnem, mert fontos volt lénye és léte számomra, és ami kétségtelen, hogy művészete a magyar festészet számára nem csak újdonság volt, de gazdagodás is, mint ahogy az európai festészeten belül is új szín volt. 1953 nyarán mutatta meg nekem először zsengéit, azaz Szőnyi István és Berény Róbert által inspirált aquarelljeit. Azok nem utaltak semmi újdonságra és nem tartalmazták semmilyen vonatkozásban a későbbi Ország Lilit. De -találtam két-három képet, amelyek már utaltak egy olyan szürrealitásra, 631
