Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IX.

aminek kiteljesedése később érzékelhetővé vált és formát öltött... Egy sivár, ég felé szökkenő kóró a kép alján vékony csíkban helyet foglaló horizontból indulva —, majd egy tihanyi magtár sivár élet télén sége és egy ablakban pihenő padlizsán voltak azok a képék, amelyek láttán úgy éreztem, hogy beszélnem kell azokról és lehetőségeikről. És Ország Lili szellemi antennája „jól fogba” az úgynevezett ortodox szürealista periódus közeledtét. És jöttek a mágikus atmoszfé- rájú képek sűrű egymásutánban és hozták a szorongásos álmok világát, nem is sejtetve a későbbi transcendeneiákat. 1953-ban és még 1954-ben is szinte naponta jártam fel Ország Lilihez képi konzultációkra. Számomra, mint festő számára, az 1953-as év talán a legtöbb krízis ideje volt: elvesztettem magam és úgy éreztem, hogy soha többé nem találok magamra. Ezért volt különös, szinte érthetetlen a három „bábos lány” feltétlen bizalma hozzám és értékelésük meg egyenesen érthetetlen. Jól tudom, hogy csak jóval, egy évvel később Vajda „súgta” meg nekem, hogy mi a tennivalóm és én tiltakozás nélkül átadtam magamat olyan áramlásoknak, amelyek 1959-ben és Pártéban önmagámig vittek. Amikor 1962. nyarán végleg hazajöttem és néhány hónapig tartó depresziómon túladtam, csak akkor voltam képes megkeresni Ország Lilit és megnézni, hogy hová jutott ötéves távollétem óta? Hát nagyon messzire jutott: meglelte önmagát és öntudata jogosan csorbítatlan volt. A „Labirintus” sorozatig kiművelte formanyelviét és megvalósította önmagát. Érzésem szerint Ország Lili valamit megérezhetett közeljövőjéből, mert a „Labirintus” szérián már — legalább is számomra — valami sietség volt leolvasható: a feltétlen számotadás és befejezettség követelményeivel. Mondanom sem kell, hogy amit mondok, a széria nem minden darabjára érvényes! Majd láttam csodálatos, szinte hófehér montázsait és sajnos nem tudom, hogy mi lett a sorsuk? Kimondom, amit nem szokás és nem illik, hogy Ország Lili meg akart halni, mint aki menekül valami vagy valaki elől, valami méltatlanság elől és hogy ez mennyire így lehetett, arról tanúskodjon az alábbi história. A Vajda-kiállításon mellém ült egy bőiikanapéra és sovány fejét vál- lamra hajtotta és így szólt: Szar ez az élet Bandik ám! — Hát mit akar Lilikám

— kérdeztem, hiszen van végre egy gyönyörű műterme és végre kiállítása lesz a Műcsarnokban. — Az már nem az én kiállításom lesz — válaszolta. Igaza lett, hogy a kiállítást, már nem élhette meg, de az övé volt és ismétlem: kizárólag az övé. A magyar festészetben a legtöbbre Ország Lilit értékeltem: mítoszt teremtett mítoszokból, új jeleket hozott létre a jelek folytonosságából és még a labirintus szériában is kettős értelemben volt jelen: a Létnek és önmaga létének bizonyságaival. Sajnos, egy nagy festővel és egy érzékeny intuícióval áldott valakivel lettünk szegényebbek, és egy ötvenkét évével is igen szép asszonnyal. A prágai régi zsidó temető sírköveinek hatása indított el valamit Ország Liliben

— és úgy gondolom, oktalan dolog lenne ezt véletlennek tekinteni. Ahogyan Vitéz László halálra verte a Halált, ugyanúgy keltette életre Ország Lili az Életet, amit az emberek javarésze mozdulatlannak gondol és evidenciáját a hitetlenség hajlékának. Ország Lili is halálra verte a Halált, mégha ő maga bele is pusztult.

632