Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IX.

helyektől, tehát számomra olyan zarándokhelyek voltaik, ahol mindenféle csoda bekövetkezhetett, majd később tudatosan irányítani tudtam a csodák menetét, ugyanakkor éberen álmodhattam is. Megint leírom, amit már annyiszor szóvá tettem, hogy ugyanaz a varázslat nem eshet meg két emberen és ezért sincs értelme semmiféle epi gon izmusnak és különösen nem egy olyan szélsőségesen szubjektív festő esetében, mint amilyennek magamat ítélem. Nekem is át kellett alakítanom jelekké élményeimet: a látványokból fakadókat: motívumokká és a motívumokat: témává! Divatos dolog manapság a téma lebecsülése, ami egy kardinális tévedés következménye; jelesül azé, hogy a témát összetévesztik valami irodalmi novellisztikummal. A téma szerintem a Forma és Tartalom szétbont- hatatlanságának bizonyítéka. Én amikor festék, a Témával kerülök szembe és küzdelmeim éppen a Témán bélül zajlanak. Az úgynevezett „tematifcus-atema- tikus” erőszakolt problémafelvetése tulaj donkiéppen a ,,'fi<gur atív-nonfiguratív” kérdés torz vetülete. Az úgynevezett figunatív és elvont művészet minden következményével együtt kizárólag a Témán belül manifesztálódik. Elképzelhető a szellem meztelensége? Még a csendnek is van hangzása. Bizonyára mindenki előtt ismeretes az a hirtelen és váratlan pillanata a csendnek, amikor minden zaj, minden hang mintegy karmesteri intésre „megáll” a levegőben és úgy érezzük, hogy valami történt velünk; valami emberen túli hangzást élünk át és azután kezdődik minden elölről: a különféle lármák összefonódása és hömpölygése, a hétköznapok emberi és gépi zajainak értetődöttségében. Szinte nem is érzékeljük már a próza lármáját: áldozatokká váltunk, ugyanakikor megteremtői mindannak, aminek áldozatai is vagyunk. Ma már nevet is adtak ennek a tartalomnak: „zajártalom” — mondják és sírva fakadnak épületek és szobrok, és tanúi lehetünk az örökkévaló dolgok porlódásának. Az Idő vandalizmusa és brutélisaüb periódusokban a Vandalizmus ideje köt házasságot egymással, de néha a csend megáll a levegőben, és azt hiszem egy miás szerkezetben (a csend-ártalom csak bizonyos esetekben válhat tragikussá, mint például Van Gogh és Vajda esetében), amikor a .csend megáll a levegőben, akkor születnek az új ideák, felismerések, együttérzések és válhatnak plasztikussá a gondolatok. Lármás időben lét- bizonyosságomon esik sérelem, megbénít és türelmetlenné leszek másokkal és önmagámmal szemben.

Népliget. Meg kell idéznem Vitéz Lászlót, akit mi annak idején három— négy éves korunktól Paprika Jancsinak neveztünk, szinte ugyanúgy szerettük barátját Ériéit, mint ő maga, és nem volt egyetlen kis vonatkozása a kalandos históriának, amit ne ismertünk volna „kívülről” és mégis éveken keresztül mindennap a népligeti programmom első állomása a Vitéz László bódéja volt, ami előtt néhány sor lóca sorakozott, hogy a „fizetőképes” közönség leülhessen. A kis terecskét foghí jas léckerítés vette körül és azon belül a Néni tányérozott és igen rossznéven vette, ha elszaladt valaki, akiihez odaérkezett tányérostul. Vitéz László svábos akcentussal beszélt, mint mai papája Kemény Henrik, azaz Henni, aki ha 1 ál-pontosan ugyanazt a szöveget mondja, amit gyermekkoromban már kívülről tudtam — nem úgy mint „egyszeregyet”, mert azt a mai napig sem tudom. Akkoriban minden vágyam az volt, hogy egyszer kézbe vehessém Vitéz Lászlót és bábu társait: a kísérletet, a halált, a molnárt a koesmárost, a Fri- cit és az ördögöt. Mondják, hogy a „tiszta vágyak beteljesednek”. Ezt, ebben az esetben igazolni tudom és a hozzá kapcsolódó történetet pedig elmesélem. Harminc évvel ezelőtt különös dolgok történtek a Népligetiben is, mint életem más területein is. A népligeti „vursliit” halálra ítélte a Politika és kezdték lebontani a mutatványos bódékat, a hullámvasutat, a céllövöldéket, a ringlispílt és a Vitéz