Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IX.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék IX. 1936. tavaszától őszig nyolc hónapon át beteg tüdőmet ápolták Budakeszin, ahol egy kóteremben feküdtem Dési Huber Istvánnal és egy Detre Lóránt nevű festőművésszel. A hatágyas kórteremben hárman voltunk festők, bár ha ponotosab- ban akarok fogalmazni, csak ketten voltak festőik, mert én nem számítottam művésznek. Huszonkét éves voltam, kiállításom nem volt, így hát nevem sem volt, csak „szolgálati beosztásom” volt: állandó sakkpartnere voltam Dési Hubemek, akit mindennek el lehetett nevezni, csak türelmes embernek nem. A vereségeket is nehezen viselte, különösen tőlem, és egy szép nyári délután sakkozás közben felállt és jelezte, hogy hová indul. Visszajövet rám vakkantott: „menjen ki a folyosóra, két pisis várja magát”. Dühös volt az abbahagyot .sakkparti miatt. Kimentem és valóban két tizenhat év körüli imatrózblúzos, zavart kislány várt reám. A kölcsönös bemutatkozás után elmondták, hogy Badacsonyban megismerkedtek Bodnár Irénkével, anyám későbbi férjének nővérével, akinek elmondták, hogy a festészetet szeretik. Bodnár Inénfce úgy gondolta, hogy örömmel venném, ha kijönnének hozzám Budakeszire, és nem tévedett, mert valóban nagyon jó barátok lettünk és nagyon megszerették Vajdát, feleségét, Júliát, és megszerették anyámat is. Negyvennégy év telt el azóta és a két kislány közül az egyikkel, aki jó barátom maradt, változatlanul levelezünk egymással — igaz, hogy csak öt év óta, amikor is egyik párizsi utam után otthon várt levele kanadai bélyeggel: 1946-ban ment el férjével és fia azóta itt járt és meglátogatott. De hát nagyon előreszaladtam kis históriámmal, mert hiszen még mindig 1930- ot írunk és a két kislánnyal a szanatórium folyosóján álldogálunk egymás ízlése után nyomozva. Majd megindul egy maratoni levelezés 18—20 oldalas ív papírokon, és mindkét leány beszámol mindenről a világon: ami belefér 16 évükbe és amikor tehetik meglátogatnak, mindig együtt, soha nem külön-külön. Olyan rítus volt ez, ami szinte kötelező érvényű volt. Annyira gondtalanul „őszinték” voltak, hogy nyíltan megkérdezték; hogyan lehet egy olyan „ellenszenves” nőt szeretni, mint akkori szerelmem volt. (Valóban, hogyan is lehetett?) Egyszer egyikük elküldött egy kiállítási katalógust, ahol az akkori magyar festészet színe-java alfabetikus felsorolásiban, néhány repró szerepeltetésével felvonult. Közöttük olyanok, akiket nagyra tartottam, mint a korai Czóbel és mások. A nevek mellé az alábbi jelzők sorakoztak fel: tűrhető, rothadt, közóprohadt, nagyon rohadt stb, stb. Még ma is őrzöm ezt a katalógus oldalt. Nagy kár, hogy levelezésünkből csupán néhány levelezőlap maradt meg, de annál nagyobb öröm, hogy az utolsó öt év leveleit őrizhetem; a Kanadából érkezettekét, annak az egykori Stein Évának leveleit, akivel annak idején bebarangoltam a Népligetet, Szentendrét és a régi Józsefvárost. Népliget, Szentendre és a régi Józsefváros. Lelki és szellemi „szülőhazáim” voltak. Ezek a helyek hoztak létre engemet. Akiket valóban szerettem, azokat elvittem ezekre a helyekre és voltak, akik átélték azt, amit én, de ezeket az átéléseket nagyon nehéz megmagyarázni. Egész festészetem kapja magyarázatát e 629
