Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)
tarn repülni. Mondanom sem kell, hogy én lettem az istene, a pokolba is eljött volna utánam ... Adott pillanatban csak annyit kellett mondanom neki, hogy „SanyiMm, semmit se kérdezz, de nekem kell egy Fodke-Wolf előkészítve, felségjelzés nélkül, és úgy, hogy állandóan üzemanyag legyen benne...” A lényeg: egy olyan gép, amely mindenkor felszállókiépes. Ezt sikerült biztosítania, annál is inkább, mert a fehérvári repülőtér nem állt közvetlen német ellenőrzés alatt, csak csendőri őrizet volt ott. Felszállni viszont csak a Honvédelmi Minisztérium (természetesen már a nyilas minisztérium) engedélyével lehetett. Mint hátországi javító repülőtérről, a repülőtér parancsnoka sem adhatott engedélyt a felszállásra. Elég az hozzá, hogy a Sanyi jóvoltából ez a gép napok óta ott állt, titokban előkészítve, mintha csak az utolsó szerelési munkák lennének rajta még hátra. Na, egy szép napon Tóth István hozta fel hozzám apádat azzal, hogy november 13-án, hajnalban indulunk, s hogy ő visz le Székesfehérvárra a gépkocsiján. Akkor értesültem arról is, hogy Gamäßza ^pusztán meg kell vámunk egy tőlünk függetlenül iiryiuló gépkocsit is, azzal politikusok érkéznek a repülőtérre, s hogy azt a csoportot is vinni kell. Ezt a gamászai kisegítő repteret én néztem ki erre a célra. Az volt ugyanis a helyset, hogy a megjavított gépeket — egy esetleges bőmbatámadás elől mentve — igyekeztünk szétszórni különféle felszállóhelyekre. Szóval szétszórni őket, hogy ne legyenek egy rakáson. Az ilyen kisegítő reptereket mindössze* néhány katona őrizte, tehát nem akadályozhattak meg egy váratlan felszállást. Apádnak a térképre pontosan berajzoltam, hogy hol van ez a leszállóhely, s még azt is megbeszéltük, hogy én leszállás előtt néhány kört teszek, hogy felhívjam magiamra a figyelmüket, s ezzel is segítsek a tájékozódásban, s hogy az országúiról letérve már a leszállóhely közelében várhassanak. A földön én csak addig tartózkodhattam, míg egy járőr nem közelít, mert hát. .. A fegyverek könnyen elsültek akkoriban. Komplikációk a fehérvári repülőtéren adódtak, a felszállásnál. Az indulás előtti szombaton kénytelen voltam Dajka Miklós műszaki főhadnagyot beszervezni, mivel nem volt szívem kellemetlen helyzetibe sodorni. Ugyanis megtudtam, hogy ő lesz a repülőtér ügyeletes tisztje a kérdéses napon. (Bizolamimal fordulhattam hozzá: tudtam róla, hogy a Márciusi Front tagja volt Kállai Gyulával együtt, még Debrecenben.) Ö nem is akarta megakadályozni a felszállást, de ott sem maradhatott, magammal kellett hát vinnem ... Végre beleegyezett, de akkor újabb probléma adódott; ott volt a két csendőrtiszt. Ott álltak a starthelynél... Valahogy el kellett terelni a figyelmüket. De ilyenkor a szerencse néha az ember segítségére siet. Észrevettem, hogy rosszul tették le a leszállási irányjeleket, nem felelt meg pontosan a szélszák mutatta iránynak. Erre odamentem, és a sárga földig leterfemtettem őket, hogy micsoda disz- nóságot csinálnak, és hadbíróság elé fogom állíttatni őket, hacsak nem rohannak azonnal a repülőtér másik végére, hogy saját kezűleg tegyék le a leszállójelet. Erre ők a vászonnal, ami vállra véve is elég súlyos köteg volt, elindultak a reptér másik sarka felé. Míg ők ott bandukoltak, mellettük szépen elstartoltam. 616
