Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)

geztem a másodikat. így másra akkor a tanuláson kívül nem volt időm. Elmaradtam az élettől. Sem a katonai, sem a politikai helyzet­ről nem voltak pontos informáicióim. így derült égből villámcsa­pásként ért a német megszállás 1944. március 19-én. Nem tagadom: megrázott. Pár napi gondolkodás után elhatároztam, hogy a matematika és fizika szigorlatra való felkészülésen kívül elsőrendű feladatom kell hogy legyen a mérnetek ellen dolgozó valamelyik, lehetőleg katonai csoporttal való kapcsolati elv étel. Ismertem a tisztikart. Tudtam, 'hogy a besúgás nem divat, így a puhatolózás nem járt különösebb veszéllyel. Csak arra kellett vi­gyázni, hogy a kimondottan németbarát beállítotságúakat kerüljem. Sikerült kapcsolatot találnom. Így aztán, már a nyilas puccs előtt egy kis ellenálló csooprt kiképzését irányítottam a Műszaki Egyete­men. A csoport vezetője Farkas Imre tanársegéd volt, a fizikai tan­székről. A csoport garanciát kért személyemmel 'kapcsolatban Csű­rös professzortól, amit én — Tóth István — közvetítésiével megkap­tam. A kiképzéshez szükséges eszközöket (teherautót, fegyvert, szak­oktatót) egy vezérkari őrnagytól kaptam — a nevére már nem em­lékszem. Ezzel a csoporttal Nagytétényben lőgyafcorlatoztunk éppen, ami­kor utolért bennünket a fegyverszünet híre — mondanom sem kell, hogy teljesen váratlanul. A nyilas puccs után néhány napig mindannyian azzal voltunk elfoglalva, hogy megtudjuk: nem terveznek-e a nyilasok valamit el­lenünk. Farkas Imre közölte, hogy a tanszéket figyelik, s így ott nem lehet a kiképzést tovább folytatni. De már erre nekem nem is lett volna időm. Tóth István vezérkari százados keresett meg, s közölte, hogy azt a feladatot kapom — ha vállalom —, hogy biztosítsak egy repülőgépet, mellyel az ellenállási mozgalom megbizottait kell vin­nem a szovjetekhez. A feladatot vállaltam. Közben Hadnagy Domonkos repülő őrnagy is megkeresett, hogy egy Henkel—111-es van a pápai reptéren, vállaljam ezzel az utat Dél-Olaszországba. Erre nemet mondtam. Helyettem Topperczer Árpád repülő főhadnagy barátomat javasoltam, aki a feladatot vég­re is hajtotta. (Megítélésem szerint ez az út főként a református egy­ház akciója volt, az amerikaiakhoz repültek, de hogy kik, azt nem tudom.) Én, a feladatomnak megfelelően, Székesfehérváron kerestem meg Böröczki Sanyit, a berepülő szerelőcsoport vezetőjét, (ö bizto­sította a startrakósz gépet. Én egy hízott disznót vettem a család­jának, hogyha Sanyit letartóztatnák, ne maradjanak élelem nélkül.) Hogyan sikerült Böröczki Sanyit megnyernem az ügynek? Azon a nyáron én a fehérvári repülőtéren szolgáltam a repülőgépjavító mű­helynél. Berepülést tanultam a frissen kijavított gépeken. Ott ala­kult ki ez a nagyon jó kapcsolat köztem és „a Sanyi” között — ez termesztés is, hiszen nekem az általuk kijavított gépekre kellett fel­ülnöm. Ráadásul fiatal fejjel megtettem azt a könnyelműséget, hogy felvittem magammal ezt a Sanyit, ás a saját szakállamra megtanítot­615

Next

/
Thumbnails
Contents