Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Simonffy András: Kompország katonái VIII. A repülés (történelmi kollázsregény)

illegális és emigráns kommunisták között nem lévén —, ezzel érthetően és feltétlenül utaznia kellett az egyik vagy másik vonal képviselőjének. Mivel az aláíró, Kállai Gyula fiatal újságíró volt, rákérdeztem, hogy ő jön-e, de Tildy kitérően, szinte zavartan válaszolta, hogy még semmi sem bizonyos. („Esetleg.”) Évekkel később találkoztam pilótánkkal, Török Józseffel, aki Pápán él. ö újságolta, hogy képzeljem, meghívást kapott, még a negyvenes években Péter Gábortól, hogy megünnepeljék egykori rrmjdnem-átrepülésilk évfordulóját, ö nem ment el erre a házi ünnepségre, de a tényből arra következtetett, hogy végül is Péter Gábornak kellett volna jönnie, ö viszont az emigráns kommunistákkal történő azonnali kapcsolatfelvétel hívei közé tartozott. De, hangsúlyozom, mindez csak találgatás, hiszen ez a téma már a párttörténet hatáskörébe tartozik, s úgy tudom, ezeknek az éveknek részletes történeti feldolgozása még várat magára.

— Hogyan lehet egy repülőgépet ellopni a németek orra elől?

— Ezt részletesen Török Jóska tudná elmondani neked. Az elindulás körülményeiről á magam részéről annyit tudok még mondani neked, hogy a november 12—i, Tildyvel folytatott délelőtti megbeszélés után éppen te okoztál gondot nekünk. Ezekben a napokban édesanyád ugyanis veled együtt Budapesten volt. Kering Palóéknál, az unokatestvérénél laktatok, itt volt alkamam veletek na- ponként-másnaponként egy-két órára találkozni. Három éves múltál azon a nyáron ... Édesanyád vállalta, hogy velem jön a bizonytalanba, de téged mégsem vihettünk három évesen Moszkvába, keresztül a frontvonalon. November 12-én délután kocsival levittelek Sopronba, anyai nagyszüleidlhez, akiknél tíz- hónapos húgod is ott volt. Nektek később menekülnötök kellett, így aztán majdnem egy év múlva, csak 1945 szeptemberében láthattalak viszont benneteket újra. Édesanyád Sopronból visszajött velem, s most már az volt a feladat, hogy egy éjszakára „becsempésszem” a Testnevelési Főiskola épületében levő laktanyába, hogy hajnalban egyenesen Székesfehérvár irányába indulhassunk. A részletekről ő biztosan beszámol neked. Még egy mozzanat: őrizetünkre bízva, amolyan túszként ott volt a laktányában Vörös János fia, Vörös Tibor százados, hadiakadémiai hallgató. Személyesen tettek felelőssé érte... Na, gondoltam, ha már így van, s ha már Vörös Tibor annyira meg van ijedve, hogy bejön hozzám, s nyíltan megkér arra, hogy tegyem számára lehetővé a szökést — gondoltam, akkor legegyszerűbb, ha „édesanyja szoknyája” mellé viszem, Moszkvába. Vörös János ugyanis már feleséglével együtt ott volt. Persze, Vörös Tiborral nem közöltem, hogy hova indulunk, csak annyit, hogy hajnali négy órára álljon készen. (Így a parancsot sem szegtem meg, hiszen „őrizetem alatt” maradt.)

Hajnali négy órakor személygépkocsival indultunk, öten voltunk tehát a kocsiban: Ramaz János, a sofőr, édesanyád, Török Jóska, Vörös Tibor és jómagam. Török Jóskát Székesfehérváron kivittük a repülőtérre, ő ott átszállt a megfelelően előkészített gépre, elstartolt vele.

Mi a gépkocsival fél nyolc tájban érkeztünk meg a Siófok melletti' Gamá- 6za-pusztai kisegítő repülőtér közelébe.

4. — Török József, 1979: 1942-ben határoztam el, hogy mindent elkövetek azért, hogy én személyileg kikapcsolódhassak a háborúiból. Felvételi vizsgára jelentkeztem a Műszáki Egyetemre. Sikerült a vizsga. A Honvédelmi Minisztérium az egyetemre vezényelt.

Az 1943/44-es tanévben nagy munkában voltam. A gépész szakon kellett különbözeti vizsgát tennem az első évből, és közben vé614