Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Várkonyi György: A Művészeti Alap vásárlásai 1979-ben

Mielőtt azonban a színvonal elemzésénél érdemben elidőznénk, s az egyéni teljesítmények jelzésére is sort kerítenénk, módszeresen meg kellene vizsgálnunk a vásárlás egész rendszerét, célját, elveit, gyakorlatát, mert mindez döntően befolyásolja a kiállítás minőségét, az egyes művészeik és műveik látható megjelenését.

Az Alap úgynevezett milliós vásárlási tevékenységének immár 15 éves múltja van. Ezt a rendszert az eltelt idő alatt sok jogos és nem' egészen méltányos kritika érte, vitatták funkcióját, kétségbe vonták eredményességét, megkérdőjelezték vagy éppen szemére vetették objektivitását, vádolták megalkuvással és protekcionizmussal — természetesen nem nyilvános fórumokon. Anélkül, hogy a múlt felhénytorgatása vagy sommás elhallgatása mellett foglalnánk állást, kijelenthetjük: az utóbbi években egészségesnek tűnő kibontakozási folyamat figyelhető meg, s a vásárlási rendszer magára találásának, izmosodásának jele a szélesebb körű nyilvánosság kockázatmentesnek épp nem nevezhető vállalása. A Művészeti Alap ugyanis — amint a kiállítás katalógusának bevezetőjében is leszögezi — a vásárlások elveiben és gyakorlatában a párt és a kormány művészetpolitikai elveit igyekszik értelmezni. A kockázat épp ebben van: az értelmezés felelősségének vállalásában, s a bátorság ehhez kell; az értelmezés mikéntjét a legszélesebb nyilvánosság előtt demonstrálni, ezúton a művészetpolitikát egyrészt a közvéleménnyel, másrészt a művész-társadalommal szembesíteni. Mondhatnánk, hogy voltaképpen miniden országos kiállításon ez történik, csakhogy itt élesebben, elevenbe vágóan, mert a tárlat minden műve magán viseli az állami tulajdon bélyegét: az is, amelyik nyilvánvalóan nem „műkincs”, s az is, amelyik ugyan jóllehet az, de mégis kivívja az átlag „adófizető” polgár felháborodását: „hát erre költik az állam pénzét?” Van azonban egy .másik fajta', súlyosabb, az etikai felelősséget jobban kidomborító kockázat is. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az intézmény által vállalt és képviselt elvek nem mindenben felelnek meg az állami közgyűjtemények értékrendjének és gyűjtési elveinek, amint a táblaképvásárlás tapasztalatairól 1978-ban rendezett vitából is (kiviláglott. Az következnék ebből, hogy skizofrén, de legalábbis kettős hivatalos kultúrpolitikánk van, s ez a feltételezés nem is túlzó, maga a tény pedig — ha elfogadjuk — nem is olyan ijesztő, mondhatnánk: természetes. Ha elképzelünk egy olyan muzeológdát, mely csak a hivatalos művészetet, az államilag preferált irányzatokat, kizárólag a mindenkori kitüntetetteket, díjázottá - kát gyűjtené: nem kell bizonygatni, az eredmény a művészettörténet szempontjából tragikus volna. E fent említett kettősségben korrekciós lehetőség rejlik, s a Művészeti Alap felelőssége abban van: mennyire ad okot az utólagos korrekciókra vagy menynyiben segíti magát a korrekciót. Nem könnyű dilemma, de megoldásának sarkpontja az lehet: egy talán joggal engedékenynek nevezhető művészetpolitika liberális értelmezése semmiképpen se vezessen minőségi kompromisszumokhoz.

A Művészeti Alap a milliós vásárlás feladatait és főbb elveit megfogalmazta, s e téziseket nyilvánosságra is hozta. A kiállítás alkalmas mérce annak megállapítására, hogy mennyit és hogyan tudott az intézmény céljaiból és vállalt feladataiból megvalósítani. Az első feladat: hozzájárulni a vásárlások rendszerével a magyar festészet és szobrászat továbbfejlődéséhez. Nem kis vállalás, s csak bizonyos nagyon áttételes módon értelmezve nem válik illuzórikussá. Inkább a fejlődés egyik közvetett, de nem lényegtelen feltételének, a művészek egzisztenciális biztonságérzetének befolyásolására szorítkozhat ez a forma. A művészeti ág fejlődésének valós kérdései nem a vásárlás körül tömörülnek. így természetes, hogy az általános cél megvalósulásának fokéról a kiállítás nem adhat hírt. Reálisabb feladat a következő: az adott időszakot jellegzetesen bemutató, reprezentáló alkotások állami tulajdonba juttatása — mégis attól kell tartanunk, a siker csak bizonyos idő elteltével lesz mérlegelhető, ha „adott időszakon” a jelent kell értenünk. Tény viszont, hogy az 1979. évi s a korábbi vásárlási anyagban is akadtak olyan művek, melyektől nem tagadható meg a reprezentatív jelleg. Döntő fontosságúnak érezzük — mert a megvásárolt művek sorsát, s ezzel a rendszer egyik kulcskérdését érinti — a következő feladatot: a segítségnyújtást a múzeumi gyűjtemények folyamatos gyarapításához. Hajiunk arra a véleményre, hogy az igazi hasznos cél az lenne: az intézmény olyan műveket vásároljon, melyek ennek az igénynek megfelelnek. Ez a muzeológusi önzés diktálta szempont azon596