Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - Várkonyi György: A Művészeti Alap vásárlásai 1979-ben
szemle VÁRKONYI GYÖRGY A Művészeti Alap vásárlásai 1979-ben Felettébb dicséretes, a felelősségvállalás és a demokratizmus jegyében fogant gyakorlat az, ahogyan az utóbbi években a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja éves vásárlásainak eredményét a következő év elején a nagyközönség számára is elérthető kiállításon mutatja be. 1980 januárjában is sor került a Műcsarnok termeiben az előző évi képzőművészeti (táblakép és kisp.^sztika) vásári ,soL összegyűjtött anyagának bemutatójára. Egy ilyen kiállítás szükségképpen, a szokásostól eltérő céljai és sajátosságai miatt más elbírálás alá kell, hogy essék; a képzőművészeti kiállításokkal szembeni általános elvárások csak részben alkalmazhatók esetében. Mindenekelőtt azért, mert az anyagot eredetileg nem kiállítási célra gyűjtik össze. Az ösz- szegyűjtés, válogatás — azaz a vásárlás — később még részletesen megvizsgálandó alapélvei és motívumai igen difieren jióiitak, nem tesznek lehetővé egységes (sem szelektív, sem encikloi eddfcus törekvésű) koncepciót. Minden országos érdekkörű, központi rendezésű kiállítás többé-kevésbé dokumentum a fennálló művészetpolitikai elvekről és gyakorlatról: ez a tárlat pedig legkivált, hiszen az az intézmény szervezi, amely hivatásszerűen képviseli a művészetpolitikát, vagy pontosabban: — hogy ne kerüljük meg ezt a szörnyű kifejezést — aiz állami mecenatúrát. (Más kérdés, hogy egy intézmény váltakozó sikerű éves tevékenységét nem azonosíthatjuk mechanikusan a fenti fogalmakkal.) A dokumentum eszerint nem teljes értékű, mert érthető módon nem képes egyszerre képviselni, megvalósítani s adekvát módon reprezentálni minden egyes alapelvet. Egy ilyen kiállítás bizonyos fokig a kortárs művészet keresztmetszetét nyújtja, látványos vagy kevésbé megnyerő körképet — természetesen nem teljesen hiteleset, de ez még önmagában nem hiányosság. Minél pontosabban regisztrálná a tárlat a magyar koirtárs^művészet jelenségeit, annál nagyobb művészetpoli- tikai liberalizmust demonstrálna. Ez azonban — ahogy egyetlen kiállításnak sem — a művészetpoliíikának sem válna feltétlen javára. Ne várjunk tehát olyasmit, ami egyrészt nem várható el, másrészt nem is szükséges. Annál inkább kívánatos volna viszont, hogy a kiállítás az összegyűjtés (vásárlás) és rendezés érték-orientációját, vagy még egyértelműbben: kvalitás-orientációját bizonyítsa. E törekvés kétségkívül érvényesült, hisz ezért működött a zsűri, feltehetően ezért kérték a múzeumi szakemberek véleményét. A válogatás eredményességének megítélése nélkül annyit itt a bevezetőben is megállapíthatunk: a megvásárolthoz képest igen nagy tömegű és megdöbbentően gyenge beküldött anyag sem reprezentálta a magyar képzőművészet mégoly ellentmondásos teljes képét, csupán azt a jól ismert tételt, hogy az alaptagok összessége nem egyenlő a magyar képzőművészettel. Nem hallgatható el az a tény, hogy csak a beküldött művekre támaszkodva, bajosan lehetett volna kiállításra érdemes anyagot összegyűjteni. A színvonal jórészt a szerzeményezés másik, kevésbé demokratikus módjának, az egyéni műtermi vásárlásoknak köszönhető. 595
