Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)
terméke is. Amit látok, sokszor szinte meg!ogalmazhatatlan, ráadásul az az érzésem, hogy krónikaírásomat bármikor félbeszakíthatják, krónikám lapjait pedig szétfújja a szél. Mégse megy el a kedvem, sőt egyre nagyobb szorgalommal és reménykedéssel dolgozom. Remélem, hőseim szeretetre méltóak lesznek. Alexa Károly a rólad szóló tanulmányában, mely a Mozgó Világ 1977/6. számában jelent meg, többek között ezt írja: „Csapiár zavarba ejtő író, művei inkább a töprengés lehetőségeivel ajándékozzák meg az olvasót, mint esztétikai élménnyel”... Nekem nem is tűnt föl ez a mondat. De ahogy kiemelted, elég furcsán hangzik. Nem emlékszem már mindenre belőle, de amikor elolvastam, tetszett a tanulmány. Az is lehet, hogy ez a megállapítás csak egy gondolat nyitása, és később a mondat értelme megváltozik. Az is lehet, hogy az esztétikai élményt és egy szépirodalmi műnek az intellektusra gyakorolt hatását szétválasztja. De ha ez így van, helytelen szerintem, mert egy szépirodalmi műben minden az esztétikum élményén át fejti ki hatását. Helytelen fogalom-használat volna. Mert Alexa Károly nem vitatja, hogy szépirodalmi műveket hozok létre, erre biztosan emlékeznék. Ezért is írt rólam tanulmányt-. Valószínűleg arról van szó, hogy ez csak egy gondolat nyitása. Utána kellene nézni. Egyébként érdekesnek tartom az idézett mondatban a „töprengés lehetőségei” szókapcsolatot. A befej e- zetlenséget, eldöntetlenséget sugallja, mint írásaimra jellemzőt. Ezzel egyetértek. Szerinted egy prózaíró mennyire lehet politikus? Az író mindig is különbözik a politikustól, mert hiszen a társadalomban megvannak a különféle tevékenységi formák. A politikus és az író a társadalom kétfajta szükségletét elégíti ki, illetve a társadalom két különböző funkcióját gyakorolja. Az a kényelmetlen, méghozzá az író számára szokott az lenni, hogy ebben a dologban eleve ellentét van elrejtve. Mert a társadalmi munkamegosztás két olyan tevékenységi formájáról van szó, amely a mindennapi gyakorlatban többször kerül szembe egymással, mint ahányszor nem. Az írót olyan igény kielégítőjének tartom, amely igényt senki más nem elégít ki. Olyan szemszögből látja, illetve írásaiban láttatja a társadalmat, ahonnan más nem figyeli. És erre szüksége van az egyénnek, és a társadalmi tudatnak is. De ez nem annyira nyilvánvaló, hogy egy-egy adott időszakban mindenki föl is ismeri. Azt látjuk, hogy gyakran éppen a politikusok azok, akik nem ismerik föl. Az irodalmat létrehozó emberek, ezen belül is talán leginkább a prózaírók, regényírók, nagy időegységekben gondolkodva, elvontabban értelmezett fogalmakból alakítják ki szemléletüket, mely sok mindent nem vesz figyelembe, vagy értékel x másként abból, aminek nevében a politikus napról-napra dönt, érvel, cselekszik. Tehát a társadalomra való kétféle ráhatni akarás különbözni fog egymástól, és amennyiben ez a különbözőség kényelmetlen és feszültségekhez vezet, valami történik. Mivel a politikusnak van gyakorlati hatalma, vagyis ő van operatív helyzetben, egy-egy időszakban ő próbálhatja meg nagyobb siker reményében bizonyítani az íróról, hogy nem kell, és nemcsak neki, hanem az egész társadalomnak nem kell a műve, a szemlélete. Konkrét történelmi és politikai vonatkozásoktól függ, hogy milyen módszerekkel próbálják ezt a bizonyítást sikerre vinni, milyen eszközökkel nehezítik bizonyos fölöslegesnek, zavarónak, esetleg 552
