Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)

prózaírótól, mert vissza akar térni, vagy akárcsak utalni ezekre a vitákra. Persze a személyes aspektusra a válasz is inkább személyes érvényű. Jogos, mert az írót rengeteg titkos szál köti össze azokkal a hőstípusokkal, amelyek írásaiban megjelennek, mégha messzemenően nem azonos is velük. Sok minden eszembe jut, de hadd csoportosítsam mindazt, ami bennem kavarog, egy pont köré, hátba így el tudom magyarázni, amit gondolok. Régi, a gyermekkorig visszavezető élményem az a feszültség köztem és a környezetem közt, amit most megkísérlek körülírni. Sokáig nem tudtam és nem is akartam megfogalmazni, később elkerülhetetlenné vált, hogy megpróbáljam. Talán úgy mondhatnám, hogy véglegesen befogadó, elemző alkat vagyok. Már annak idején is, amikor még semmiről se tudtam gondolkodni, gyakran előfordult velem, hogy olyan erővel hatoltak belém „a dolgok”, olyan bonyolult „összefüggéseket” éreztem, hogy szinte átáramlottak rajtam, mintha én nem is lennék. Ez kívülről szemlélődésnek, passzivitásnak látszott, holott én szerettem volna aktív lenni, sőt az is voltam, csak valahogy „másként”. Nem volt kizárólagos ez az élményem, de eléggé hatásos lehetett, mert jellemzővé vált rám. Nem tudtam úgy föllépni a helyzetekben, ahogy a környezetem megszokta, s est bizonytalanságnak, kívülállásnak, sőt gyöngeségnek ítélték. Ma már azt gondolom, hogy annak, hogy kamasz- koromban erősportokat kezdtem el űzni versenyszerűen, és igen nagy energiát fordítottam arra, hogy fizikailag erős legyek, az volt az egyik oka, hogy a külsőmmel akartam megkímélni magam bizonyos bonyodalmaktól, azt akartam, hogy nyugodtan lehessek „gyönge”. Sikerült is, meg nem is, mindenesetre még visszásabb helyzeteket idéztem elő. Az ember azt gondolná, hogy egy művésszé, íróvá fejlődő emberi lény szokásos történetéről van csak szó, ezzel szemben, miután, hogy úgy mondjam, fölléptem az irodalom porondjára, egy idő múlva ú] formában ugyanezt a feszültséget éreztem az írásaim körül. Mondom, nem akarom kizárólagos megközelítési lehetőségnek föltüntetni ezt, én aztán éppenhogy nem. Egy meghatározott kérdésre adok egy lehetséges választ. Az embernek speciális képe van magáról, ráadásul valószínű, hogy a saját írásaimmal kapcsolatos észrevételeim java része csak mint munkahipotézis érvényes. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy hőseim a történelmi és az emberi nemzedékek láncaival mérhető idő állandóan fújó szelében élnek, és nem is önálló individuumok. Tömeghősök, egy végtelenül hosszú relief alakjai. Kezüket, lábukat kiszabadították, esetleg a fejüket is, a törzsüket azonban nem tudják. Visszatekintve úgy gondolom, minden, amit azóta írtam, embrionális állapotban benne van Ahol a sziget kezdődik című írásomban, mely az első országos terjesztésben megjelent novellám volt. Annak a „bizonytalanságnak”, amiről te kérdezel, az első megfogalmazása azonban csak évekkel később sikerült. A Csikósok és a Kreutzok című írásomban. Évszázadokon át kísérem figyelemmel a Csikós és Kreutz család történetét, hogy végül aztán a Csikós család egyik ma élő tagja, Púpos Csikós Sára budapesti pincérnő és a Kreutz család egyik ma élő tagja, Kreutz József budapesti autószerelő ne találkozzanak, legalábbis a novella befejezéséig nem találkoznak. Magyhrország, úgy is, mint nemzet, úgy is, mint — az utóbbi évtizedekben — egy sajátos, keleti típusú új ipari állam, sok mindent élt át. Ennek az értelmezése, úgy is, mint múlt, úgy is, mint reánk váró jövő, elég nehéz. Túl sok hagyományos fogalmunkat kellett félredobni, túl sok új fogalmunkról derült ki, hogy nem érvényes, vagy nem tudjuk, hogyan értsük. És gondolkodni se mindig lehet. Mondjuk úgy, hogy ezeknek a magyar prizmán ál látszó, alig követhetően kacskaringózó emberi sorsoknak, „túldeterminált” tudati tartalmaknak vagyok az egyik krónikása a sok közül, egyúttal a folyamat

551