Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)
művészi pálya, az íróság, speciális program, ebben az esetben, bizonyos alkatú embereknél a „ködnek” oka a szemérem is. Én nagyon szemérmes voltam. Fokozta a titkolózás kényszerét az is, hogy a hétköznapi élet programjaitól való ilyesféle eltávolodás ott, ahol én nőttem föl, ahol az újságolvasás se volt föltétlenül mindennapos, lélekdermesztően szokatlannak tűnt még nekem is. Mindenesetre ma sem szeretem kijelenteni magamról, hogy író vagyok. Ha olyan helyzetbe kerülök, ahol ki kell mondanom, inkább szeretnék „másról beszélni”. Talán az egyéni esetlegességen túl van ebben valami általános, valami „tagadás” is, amiből az írásaimmal kell „megváltanom” magam. Eddigi írásaid bizonytalan alakjait nemigen lehet szeretni. Szerinted lehet? Ha a kérdést úgy fogom föl, hogy a hőseimnek nem sok közük van a „hősiesség” szóhoz, a mindenkori olvasók számbeli többsége viszont különböző okok miatt jobban szereti a hősies, a kalandos életű, legalábbis az „emelkedett’ irodalmi hősöket, akkor bizony be kell ismernem, hogy nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. Persze az írók már régesrégen megtépázták az egyfajta domináló típussá vált hősies hős tekintélyét, aztán le is döntötték talapzatáról, aztán kijelentették, hogy a hős eltűnt, aztán, hogy nincs is szükség rá, majd mostanában mintha újra előkerült volna, ám új formában. De ez afféle rendet teremteni akaró gondolat, ráadásul csak a társadalmi gyakorlatra és benne az emberre, szemlélet-formáló, szemlélet-megújító módon reflektáló írókra vonatkozik, és csakis az európai indíttatású kultúrkörön belül érvényes. A művészet azonban a „rendetlenség” kultusza. Az emberi lény formátlanságának egyik kifejeződése, méghozzá olymódon, hogy minden egyes érvényes mű egyszeri formára való rátalálás. A világirodalom tele van „kivételekkel”, különösségekkel, szinte fölfogbatatlanul bonyolult egymásra mutatásokkal, melyek századokat, egymástól függetlenül fejlődött kultúrákat kapcsolnak össze.-- Itt van például Laurence Sterne XVIII. századi angol író. Ö még nem tudhatta, hogy az úgynevezett modern irodalom, századunkban, vitatni fogja a hőst, alaposan megváltoztatva az elképzeléseket. Egyik regényében mégis igen furcsa dolgokat művel. A regénynek azt a címet adja, hogy Tristram Shandy úr élete és gondolatai. Akkoriban szokványos cím, a korabeli olvasó azt hihette, hogy elvárásainak megfelelő életrajzot vesz kézbe. Ezzel szemben tréfás ajánlások sorozata fogadja, rafináltan ironikus lábjegyzettömeg, helyenként üres oldalakat hagy a szerző, kéri, hogy az olvasó legyen szíves, rajzolja le, milyennek képzeli a szereplőt, akiről éppen szó van, időnként gúnyos igyekezettel megpróbálja lerajzolni a könyv addigi szerkezetét, melynek eredményeként kiismerhetetlenül kacskarin- gós ábrák keletkeznek, s végül, de nem utolsósorban, a könyv meglepően „modern” csapongása már jóideje tart, amikor mintegy mellékesen megszületik a főhős. Olyan regény ez, melynek formai és szemléleti újdonságai csak kétszáz évvel később, a XX. században találtak „követőkre”. Szóval ez is, meg a többi különösségek is, bennem azt a véleményt erősítik föl, hogy az irodalom általánosítható tartalmai és rendszerbe foglalhatósága ellenére mélységesen szabálytalan és személyes. Namármost, én úgy hiszem, hogy te erre a személyesre kérdeztél rá, mert a hős „tekintélyéről” szóló vitákon szerencsére túl vagyunk Magyarországon is, a modernek támadása elérte a célját, széttörte a kényszerítő, egyezményessé vált konvenciókat, megnyitotta, megtisztította a további utat. Így hát nem gondolom, hogy egy költő, mármint te, azért kérdez ilyet ma egy 550
