Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)
SZIKSZAI KÁROLY Beszélgetés Csapiár Vilmossal Délután négykor találkozunk a Moszkva téren. Azért itt, mert egyedül nehezen találnék el hozzá. Kivételesen pontosan érkezem. A metró melletti üvegkalicka- presszóban várok rá. Munkahelyéről, az Űj Tükör szerkesztőségéből érkezik, kicsit késik. Az autóbusz-megállónál lévő borospincében megúszunk egy pohár rossz bort, aztán fölszállunk a buszra. Számomra teljesen idegen környéken kapaszkodunk fölfelé. A lakás, amelyben lakik, nem az övé, hanem egy ismerőséé. Kevés bútor van benne, az egyik sarokban súlyzót látok. A könyvespolcon a könyvek között észreveszek egy oklevelet, amely szerint Csapiár, mint egykori ösztöndíjas, az egyesült államokbeli Iowai Egyetem tiszteletbeli ,/írópolgára”. A súlyzó mellett íróasztal, rajta írógép, kéziratpapírok, könyvek. Mindenütt rend. — Elég idegen nekem ez a környék — szólal meg Osaplár, kinézve az ablakon —, egész más helyeken nőttem föl és laktam. Valáhogy nincs közöm hozzá, és azt hiszem, nem is lesz. De most ez van, ennek is örülnöm kell. Csapiár Vilmos 1947-ben született Üjpesten. Eddig megjelent munkái: Lovagkor (novellák, 1971), Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei (kisregény, 1972), A királylány szivacskaibátja (regény, 1974), Vásárlóink figyelmébe ajánljak a Zaporozsec 968-ais típusú gépkocsit (novellák, 1975). És megjelenés előtt áll új könyve: A kék szem és a rózsaszínű mellbimbó históriája. Csapiár az asztalra tesz egy üveg bort. — Ezt neked vettem — mondja. — Igyál csak, lehet, hogy később majd én is megkóstolom. Iszom. Csapiár pedig várja a kérdéseket. Mikor gondoltál először arra, hogy író leszel? Nem tudok visszanyomozni ahhoz a kezdethez, amikor olyan szándékkal írtam le az első- sort, vagy oldalt, vagy akármilyen egységet, hogy azt mások által olvasandó „közlésnek” tekintsem. Nem tudok visszaemlékezni, osak egyfajta kettős tudati állapotra: hogy egyrészt nem fogalmaztam meg semmit ezzel kapcsolatban, másrészt mindig is tudtam, hogy én író leszek. Ez a fajta ködös állapot nagyon jellemző az emberre, és egyáltalán nem csak gyerekkorában vagy kamaszkorában, hanem később is. Gyakran előfordult velem, hogy nem tudtam, mit csinálok, miért csinálom, valami „vezetett”: csináltam. Aztán, amikor eljutottam a célhoz, amelyről addig nem is sejtettem, hogy célom, a fölismeréssel együtt, hogy ez volt a cél, fölismertem azt is, legalábbis olyan érzésem volt: hogy mindig is tudtam, miről van szó. így történhetett meg, hogy szinte minden életembe beleszóló esemény, tett, amit ellenkezésemet, tiltakozásomat megtörve, kényszerek szültek, mint később kiderült, ezt a óéit szolgálta. Persze a 549
