Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Simonffy András: Kompország katonái VI. Eközben Budapesten (2) (történelmi kollázsregény)

(Lényegtelen, de nem az.) Tartsay özvegyével pedig, akivel mindmáig meghitt, baráti viszonyban vagyok, ilyen gond soha fel sem merült közöttünk, és ő sem tudott visszaemlékezni ilyesmire.

Persze, tudom én, honnan fújt a szél. A kihallgatás során Szálasi csendőrei csak jegyzetelgettek, aztán ezekből a jegyzetekből állították össze végül a „kész” jegyzőkönyvet. Elolvasni nemigen hagytak időt, csak átfutni. Mármost ők „zsidót csináltak” mindenkiből, akiből csak lehetett, mert ítéleteik meghozatalánál ez a körülmény nagy súllyal esett latba. Így igyekeztek ugyanis az egész katonai ellenállási mozgalmat olyan fényben feltüntetni, mint amelynek semmi köze a magyarság, a nemzet egészének törekvéseihez. Ez akkoriban odáig ment, -hogy egyik „kedves” tiszttársam a kormányzói proklamáció elhangzása -után magát Horthy-t is „zsidóbérenc”-nek nevezte. Nem csoda hát, ha a nyilasok a mi mozgalmunkat is „zsidó-bolsevista” összeesküvésnek igyekeztek beállítani.

önmagámnak azért feltettem a kérdést, hogy nem m-ondtam-e az engem kihallgató Pozsgainak valami hasonlót, s vajon észrevettem-e, hogy valótlanságokat csempésznek be a jegyzőkönyvbe... De ha -így lett volna, akkor ez a dolog feltétlenül -szóba került volna később Sopronkőhidán, életben maradt társaimmal folytatott beszélgetéseink során — vagy nyoma lenne ott írt naplómban. De nem, semmi.

Valami alapja azonban volt a dolognak. Mármint a „tiltakozásnak”. Az történt ugyanis, hogy november egyik első napján a Belvárosi Kávéház előtt mentem el, és azt láttam, hogy bent, az egyik üvegtábla mögött álló asztalnál Nagy Jenő ül többedmagával, és tárgyal. Ezt igen könnyelmű dolognak tartottam, és legközelebb szóvá is tettem Kis János altábornagy előtt, kérve, hogy intse nagyobb óvatosságra Nagy Jenőt. Meg i-s ígérte, hogy majd figyelmezteti Nagy Jenőt.

Akkor, a maga nemében, ez félperces probléma volt. Az viszont való igaz, hogy ez a mozzanat nekem a kihallgatásom során eszembe jutott, s -el is mondtam ki-hallgatóimnak azzal a céllal, hogy bagatellizáljam a dolgot: lám, menynyire nem volt komoly szervezkedés a -miénk, hiszen -csak -arról v-olt szó, hogy néhány tiszt kávéházi asztaloknál megbeszélte, hogy mit is lehetne tenni a főváros megmentése érdekében. (S hogy — ha nem is teljes mértékben —, de el- hitték ezt a mesét, az is bizonyítja, hogy a mozgalom nagyon sok szála felgöny- gyölitetlen maradt, nem jöttek rá bizonyos összefüggésekre, ahogy édesapád és Török Jóska példája is mutatja.) Aztán — gondolom — ebből a körülményből született annak a mendemondának java is, hogy mi teljesen felelőtlenül jár- tunk-keltünk, szervezkedtünk a városban. Az igazsághoz, persze, hozzátartozik, hogy az illegalitásban munkálkodó pártok (elsősorban a kommunista -párt) kons- pirációs szabályait nem ismertük, így ezeket nem is alkalmazhattuk. Helyzetünk, körülményeink is más taktikát kívántak. Mint említettem, előfordultak vigyázatlanságok is. De ugyanabban a kávéházban (volt vagy háromszáz akkoriban Budapesten) többször -nem fordultunk meg, és igyekeztünk a lakásokat is váltogatni. Azok számára aztán, akik ezt a mozgalmat ilyen vagy olyan szempontból meg akarták osztani, jól jött ez a legenda.

— Nem volt megosztott a mozgalom?

— Voltak nézetkülönbségek, de megosztottságról nem beszélnék, hiszen éppen november közepére tartottunk ott, hogy megkezdhettük a komoly, összehangolt munkát.

530