Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Eörsi István: A bécsi erdőben (novella)

maradásra, az udvari vizsgálóbizottság ugyanis torkig van már a feltálalt fantázia-szüleményekkel. Ha beszámol magyarországi szervezkedéséről, és közli az ebben résztvevők nevét és szerepét, akkor a vizsgálóbizottság és a maga nevében szavatolja, hogy valamennyien kegyelemben részesülnek. Ezt az ígéretet Schilling nyomatékosan megismétli és becsületszavával erősíti meg. Kis szónoklatát hatásos fordulattal fejezi be: „Gondoltuk, ha kihozzuk szűkös cellájából, a természetbe, isten szabad ege alá, itt megenyhül, és képes lesz nyílt, emberi szóra.”

„Az életem nem elég önöknek” — mondja a fogoly, és felül. „A becsületemet is akarják.” Schilling — ellentmondva külsejének és eddigi viselkedésének — nyerítő hahotára fakad. „A becsületére” — nyögi, és szeméből folyik a könny —, „óriási, óriási, hogy maga miket tud mondani. Elhoztam a spiclijelentéseit, amelyeket hajdanában Gotthardinak küldött.” Meglóbálja az iratkötegeket, és minden átmenet nélkül visszakomolyodik. „Gondolom, a bandáját is azokból toborozta össze, akiket eddig feljelentett.”

A fogoly hirtelen előre vetődik, és átöleli Schilling lábát. Körben a fák mögül puskás katonák szökkennek elő, nyilván félreértették a mozdulatot. Schilling int, hogy vonuljanak vissza. „Tiporjon rám, kormánytanácsos úr”, rimán- kodik a fogoly, „törölje belém a talpát, köpjön le, vagy csapasson meg azon a rönkön ott, de kérve kérem, ne kényszerítsen arra, hogy magyaráznom kelljen indokaimat.” „Nem az indokok — a tények érdekelnek.” „Szent Ferenc szót értett a madarakkal, de az osztrák sassal ő sem próbálkozott.” Schilling megpróbálja kiszabadítani a lábát. „Olyan ostobák vagyunk?” — kérdi. — A fogoly feltápászkodik. „Képesek a zsenialitásra is — a középszerűség értelmében persze” — mondja, majd a tisztás közepére ballag, és leül a rönkre. Schilling kettőt tapsol, egy katona a rönkhöz viszi a tábori széket.

Hosszadalmas szellemi párviadal kezdődik. A fogoly meg akarja győzni a kormánytanácsost arról, hogy a jelenlegi, fortyogó időkben a birodalom csak akkor maradhat fenn, ha eltér merev alapelveitől. A francia külpolitika és hadvezetés sikereinek titka, hogy az ottani politikusok nem riadnak vissza a rögtönzésektől. Minthogy olyan világban élünk, amelyben egymást érik a váratlan helyzetek, rögtönzések nélkül eleve defenzívába kényszerülünk. Amíg a birodalom csupán arra törekszik, hogy semmi se változzék, addig minden változás végveszélybe sodorhatja. Rögtönzésekre azonban csak akkor lesz képes a kormány, ha nem tekint gyanúval a zsenialitásra.

A kormánytanácsos száraz arcának redőiben apró izzadtságcseppek csillognak. Az augusztusi nap éppen a tisztás közepére tűz, és könyörtelen próbának veti alá a feleket. A tanácsos időnként tapsol egyet, mire egy inas hűsítőt hoz neki. Apró kortyokban nyeli, és közben a fogoly örökmozgó, cserepes szájára mered. Amikor már nem bírja tovább, félbeszakítja. A fogoly mint besúgó és mint forradalmár nem alkalmas arra, hogy ő, Schilling tanácsos, eszmét cseréljen vele.

A fogoly ettől a rendreutasítástól valósággal szárnyakat kap. „Besúgó és forradalmár — kiált fel vékony hangján —, szédületes ellentétek, nemdebár? Csak abban egyeznek meg, hogy mindkettő megbízhatatlan. De a zseni áthidalja az ilyen ellentéteket!” Izgalmában felhajtja a tanácsos maradék limonádéját. „Az elhunyt, felvilágosult uralkodók idején is rossz volt ez az állam/ és ezért a forradalmárnak a központi hatalommal kellett összefognia a kiváltságosok ellen. ön ezt az összefogást besúgásnak nevezi — én országmentésnek. De ha az állam a rossznál is rosszabb, akkor a központi hatalom fog össze a kiváltsá525