Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Eörsi István: A bécsi erdőben (novella)
tatja: „Livinskát egyébként a forradalmi lengyel kormány külügyminisztere, Potoczky gróf küldte hozzám, hogy közölje velem annak a két konventtagnak a nevét, aki a külföldi forradalmi mozgalmak számára létesített pénzalapot kezeli. Tájékoztatott továbbá a titkos porosz-orosz tárgyalásokról, melyek a Konvent- tel való szövetségnek és a monarchiánk szétzúzásának esélyeit latolgatták.” A fogoly elhallgat, a hadnagy a földet nézi. „Azért árulom el mindezt önnek, mert korlátlan bizalmat ébresztett bennem.” A fiatalember komoly arcát pirosság önti el. „Én nem vagyok gyáva” — mondja. „Azért vállaltam el ezt az undorító udvari szolgálatot, hogy ne kelljen a franciák ellen vonulnom. Ha a törökkel vagy a porosszal háborúznánk ...” „Na látja” — szakítja félbe a fogoly — „engem az egyenruha sem vezet félre. Ön elszegényedett birtokos családból származik, és azért lett katona, mert a föld már nem bírja eltartani.” „Ügy van” — mondja döbbenten a hadnagy. „Szinte sohase tévedek, mihelyt megláttam az arcát...” A hadnagy közbevág: „Az a megbízatásom, hogy minden szavát jelentsem.” „De hiszen ön...” „A forradalmi eszmékhez vonzódom egyrészt, másrészt azonban esküm az uralkodóhoz köt. Pokoli helyzet.” „Fogadja részvétemet” — mondja a fogoly. — „Magyar ember nem szegi meg a szavát” — suttogja a hadnagy. A fogoly behunyja a szemét. Schilling szúrós tekintetére ébred; a kormánytanácsos tábori 'székében ül, kezében papírköteg, vörös szalaggal átkötve. A nap merőlegesen süt a tisztásra. „Ha Potoczky tudná” — mondja Schilling —, „hogy mely konventtagokból lehet pénzt kihúzni, akkor már régen megostromolta volna őket. Tudvalevő, hogy a lengyel kormány maga sem tudott pénzt csapolni a franciákból. Ami a porosz— orosz titkos tárgyalásokat illeti, semmi jel nem mutat arra, hogy ezek a szilárd erkölcsi elvek alapján és konzervatív meggyőződéstől áthatva kormányzott or- szágolq összefogjanak azzal az istentelen és tébolyult bűnszövetkezettel, amely jelenleg Franciaországban a hatalmat bitorolja.” A fogoly gúnyosan mosolyog. Schillingen undor vesz erőt, mintha meztelen csigákat kéne markolnia. „Állításaimat” — mondja a fogoly — „egytől egyig bizonyítanám, ha itt volna Livinska. De ha megkérdik barátomat, Gotthardi akkori rendőrigazgató urat...” „Tudjuk, hogy Gotthardinak is tetszett a nő, olyannyira, hogy bemutatta az elhunyt uralkodónak. Minthogy az uralkodó foglalkozott a hölggyel, az udvari titkosrendőrség begyűjtötte a vele kapcsolatos adatokat. A szálak nem Potoczky- hoz, hanem a lembergi helyőrség tiszti kaszinójához vezettek. A hölgy eredetileg ringyói pályára lépettnek volt tekinthető.” „A főtanácsos úr nyilván egy másik Livinskáról beszél.” Schillinget az unalom bágyasztó érzése rohanja meg, nyelve a szájpadlására tapad, gyomra és belei összerándulnak. Hármat tapsol, mire a tisztás szélén felbukkan a vadászruhás. Schilling bólint, a vadászruhás hívó mozdulatot tesz hátrafelé, kisvártatva egy fehérruhás, nagyon szép nő bukkan fel mellette. A fogoly felkönyököl, döbbenten, mint aki jelenést lát, ezúttal azonban nincs oka elájulni. A nő mosolyog, majd a rönkhöz sétál, és lovaglóülésben ráül. Schilling fejmozdulatára a vadászruhás visszainti, és eltűnik vele a fák közt. „Láthatja, felkészültünk erre a beszélgetésre” — mondja a kormánytanácsos. „Ha óhajtja, előállítjuk Gothardit is.” A fogoly megrázza a fejét. „Meglátjuk, mindenesetre készenlétben áll.” A fogoly ismét a kendője felé nyúl, de Schilling felszólítja, hogy kímélje meg ettől a jelenettől. A kormány értesült arról, hogy a fogoly tetszése szerint tudja az orrvérzést beindítani. Azután, válaszra se hagyva időt, őszinte vallomásra szólítja fel. Ez utolsó esélye az életben 524
