Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Eörsi István: A bécsi erdőben (novella)
EÖRSI ISTVÁN A bécsi erdőben 1794. augusztus 13-án lovaskocsi áll meg a bécsi erdő egyik tisztásán. A kocsiból negyven év körüli foglyot emelnek le a fegyveres kísérők. Kopasz feje ragyog a hőségben, hajlott orrából vér csöpög. Jobb lába és bal keze össze van bilincselve, csak hajlottan tud állni. Aztán egy fiatal, lelkesarcú hadnagy száll ki a kocsiból, int, hogy lazítsák meg a láncot. A fogoly fölegyenesedik, széles rönköt pillant meg a füves, kerek térség közepén, odabiceg, térdreesik, és beesett arcát a fára hajtja. „Jöhet a bárd, hadnagy úr” — mondja kicsit teátráli- san —, „minek ez a sok hercehurca?” Az egyik fa mögül hatalmas, vörösruhás férfi lép elő, fölemelt kezében pallos. Mögötte törékeny pap szedi a lábát, a ferencesek csuhájában. A hóhér megáll a rönk előtt, a pap kihajol mögüle, és a fogolyra kacsint. Ez rémülten ismer önmagára. „Föloldozlak a nemlétező isten nevében” — mondja a pap, mire a hóhér lesújt, de nem a fogolyra, hanem hasonmására, aki fejtől ágyékig ketté hasad, és két darabban zuhan a fűbe. A fogoly a tisztás szélén tér magához. Bilincs nélkül fekszik a gyepen, az egyik katona kendőt szorít az orrához, melyből most már dől a vér. A hadnagy vizes ronggyal dörzsöli a fejét, előtte hordozható tábori széken Schilling kormánytanácsos ül. Ez magas, száraz ember, kopaszságát fejbúbján keresztbe fésült hajszálaival óhajtja leplezni. Ha majd megszólal, unatkozó hangsúllyal fog beszélni, mint a rossz színész, aki nem bírja elleplezni, hogy előre tudja beszélgető társa szövegét. „A fogoly pocsék idegállapotban van — jelenti a hadnagy. — Már a kocsiban elájult.” Teljes a csönd, csak a rovarok zümmögnek, nyilván a vérszag vonzotta őket oda. „Kormánytanácsos úr” — mormog a fogoly, orrhangon, a kendő miatt —, „'kihallgatást kérek az uralkodótól, országos fontosságú ügyben.” Schilling mosolyra húzza a száját, a fogoly nyikorgást hall. Aztán felüvölt, mert a katona megszorította a kendővel az orrát. Tíz óra, a sugárnyalábok ferdén hullnak be a lombok szűrőjén keresztül, a fatörzsek mögül olykor egy-egy puskás katona hajol ki. A fogoly a fűben ül, maga szorítja orrára a kendőt. Schilling kormánytanácsos pillanatnyilag nem látható: elvonult egy vadászruhás férfival. A hadnagy a fogoly füléhez hajol, és alig hallhatóan ezt suttogja: „Tartson ki, apát úr! Én is magyar ember vagyok. Weinberger Hugónak hívnak.” „Ön bátor ember” — válaszolja a fogoly —, „még az életemet sem félti.” „Nem hát — mondja a hadnagy —, első a haza.” „Jól ismerem ezt az erdőt” — mondja a fogoly. „A hölgyek, akik kedvezéseikben részesítettek, gyakran sétáltak velem a százados fák közt. Ezen a tisztáson is jártam, egy Livinska nevű lengyel hölggyel. Az a kétszemélyes rönk is itt volt már akkor. Nagyon kényelmes ülés esik rajta.” A hadnagy vallásos nevelésben részesült, és noha azóta Bécsben a titokban terjesztett francia olvasmányok hatására megingott a hite, feszengve hallgatja a női sikereivel kérkedő papot. Ez talán megérzi az ellenkezést, mert így foly523
