Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VIII.
kiművelteim műfajomat. Azt mondják, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak csináljon valamit, de azt hittel csinálja ... így van ez valóban? Számomra a színek alapvetően fontosak voltak. Érzelmeimről árulkodtak, de mit tegyek, ha az olajfesték, a terpentin és lakkok asztmás rohamokat idéznek elő. Igaz: régebben is hajlottam arra, hogy anakronisztikumnak fogjam fel, ha végiggondoltam, mi minden történt az utolsó évtizedekben a művészet és antiművészet területén __ J ó tudnom, hölgy amit nem csinálhatok meg én, azt megcsinálják majd mások. Ez törvényszerű. Ha egyszer Yves Klein befestette vásznait kékre, akkor nincsen értelme annak, hogy bárki kékre fesse vásznát. Megértem Marcel Duchamp dühét azok ellen, akik W. C.-kagylóját posztamensre tették: „Nem akartam művészetet csinálni” — mondta ... A Dada hadüzenet volt. A pop art neo- dada észtéticizmusa pedig valamiképp hazug szépelgós... Kérdezem: lehet-e mindig azt csinálni, ami éppen „megy”?! Ki lehet találni mindig valami újdonságot, ahogy Moholy-Nagy László tette a maga által teoretikusan is megfogalmazott és körülhatárolt világon belül, és lehetett szellemi konzekvenciáit folytatni, ahogy Kepes György teszi, és mindkettőtől sokat lehet tanulni, de nem lehet mímelni az eredetiséget... Egy Weöres, egy Kurtág György eredetisége úgy is megfogalmazható, hogy az eredet általi váltak érintetté. Ha tévednék, kérem bocsánatukat. Sok minden történik a szellem területén, ^aimit nem tudok követni, de emiatt csak magamat hibáztathatom. Iskolás koromban a számtani-algebrai érzékelésem a nullával volt egyenlő, hallásom is pocsék volt, és valami nagy rajzkészséggel sem büszkélkedhettem. Viszont szerettem álmodozni, és festészetemnek jelentős tartalmai árulkodnak erről... A Szertartás című képem és a Triptichon-ikonosztáz egy elálmodott világ jeleit fogja egybe, akárcsak az Utolsó vacsora Zsennyén. Ezekben a képekben békességre uszítottam magam, és csendre. Háborgó indulataimmal egyezkedtem, és nehezen megvalósítható találkozót beszéltem meg önmagámmal. Mert hol is vagyok én? Peremén a felfogható és felfoghatatlan világnak, és talán mások forradalmának haszonélvezője. Sok mindenkinek tartozom köszönettel, és jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. De igazán boldognak akkor érezném magam, ha tudnám, hogy másoknak „haszna” volt belőlem... 522
