Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VIII.

nincs okom megtanulni egy új tolvajnyelv grammatikáját és szókincsét, bár töredelmesen bevallom, (hogy 1937 óta minden rám vonatkozó fecnit, dolgozatot, tanulmányt, könyvet összegyűjtöttem ... Érdemes lenne a többszáz vélekedést egymásra uszítani — jó szórakozás lenne... De amire képtelen vagyok: a ma dívó dialektikus mély ha 1 an d zsának értelmét felfogni, de vajon miért? A művek szolgálnak ürügyül a semanátmondáshoz? Lehet, ki tudja? Vagy a valódi gondolatok hiánya társul a valódi formák hiányához? Egy Kállai Ernő a legfelhevül- tebb pillanataiban is a művek lényegéről írt, legyenek azok a művek poisztimp- resszionisták vagy absztrakt ok; írhatott Mednyánszky Lászlóról vagy Picassóról, soha nem szubjektivátta gondolatait. Magyarul: nem „lelkizett”, de beletrafált a művek lelki életébe is. Ma a legkevesebb szó a művekről esik, és a valódi képanalízis ritkább, mint a fehér holló. Az irodalomban, talán a nyelvnek köszönthetően, jobb az arány; például olvastam egy Weöres Sándor-verset, elég rövidet, az Életiünk című folyóiratban, s e versről Tandori Dezsőnek több oldalnyi mondanivalója volt... A vers gyönyörű, és Tandori tanulmánya gazdagon árnyalt, elmélyült írás. Szeretnék egyszer valami hasonlót a festészet területén is ... Általánosságok, hamis kiindulások még hamisabb konzekvenciákkal. A sajtó embere a művek elé tolakszik. A kép elveszíti létjogosultságát és a lét: képjogosultságát.

Utaltam arra a bizonyos „őszinteségi játékra”, amikor is nóhányan a Képíró utcai garniszállóban lakó festők közül, nem számolva az érzelmi következményekkel, elmondták a másikról való őszinte véleményüket. Igazán nem voltak kíméletesek egymás iránt... Főleg Ámos Imre és Vajda között keletkezett tartós feszültség, és Ámost dicséri, hogy annyira túltette magát a hiúság okozta, kellemesnek nem mondható érzésein, hogy az 1934-eis „játék” után 1937-ben jó néhány hónapra kölcsönadta szép Rákóczi úti műtermüket Vajdáiéknak. Vajda ott is rendezte meg első műtermi kiállítását, és -emlékezetem szerint valóban értékelő kritikát csak Szélpál Árpád írt a régi Népszavában. A többi sajtóreoen- zió megoszlott a teljes megnemértés és á kellemetlenkedő isemmitmondás között. Amosék az 1937-es párizsi Világkiállításra mentek, és nagy örömmel írták meg Vajdáéknak, hogy Chagall fogadta őket, és megmutathatták képeiket az akkor már világhírű festőnek. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem irigykedtünk ... Azóta többízben találkoztam Szélpállal, aki 1938 óta Franciaországban él, nyolcvan éves múlt, 'és az idén adta ki magyar nyelven a második verseskötetét. Amikor emigrált, én örököltem íróasztalát, és italán néhány jó ügy érdekében is írhattam, különösen Manns Illés főiszerkesztősége idején... 1943-ban írtam utoljára a Népszavába, de már nem mint kritikus, mert Szélpál Árpádnak vigyáznia kellett, hogy ne provokálja az akkori illetékeseket. Naív, érzelmes lírai glosszá- kat írtam, istenem, de régen is volt mindez... Ha azt írtam, hogy az 1934-es év többet adott, mint amennyit ígért, más értelemben, de érvényes ez a frázis az 1936-os 'évre: ami igazán nem volt ígéretes, hiszen földi életem közeli végét jelezte. Huszonkét éves voltam, és nagyon ráijesztettam családomra és orvosaimra, akik nem adtak nekem 4—5 évnél többet: annyira 'beteg lett a bal tüdőm. Nagy Inkákkal ékeskedett, és különleges szerencsém volt, hogy egy-kót héten belül és díjtalanul bekerülhettem az egykori Erzsébet királyné (most Korányinak nevezett) szanatóriumba. Jó, hogy nem tudtam, mennyire beteg voltam... Ennek már negyvennégy éve... Igaz: a helyszín maradt: ötödik éve álltatom magam, hogy jön majd valami jobb is, mint a tüdőtágulás, asztma és bronchitis okozta végeláthatatlan köhögés. Ami a legfájdalmasabb, hogy évek óta nem festek, de ha olykor-olykor bírom erővel, montázsokat csinálok, és úgy érzem, hogy

521