Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VIII.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék VIII. 1984 ősze számomra többet adott, mint amennyit ígért. Három zűrzavaros, kudarcosnak is mondható párizsi hónap után az OMIKE-menzán megismerkedtem néhány festővel, közöttük Anna Margittal, Amos Imrével, majd Vajda Lajossal, akik a hírhedt Képíró utcai garniszálló legfelső emeletén egymás szomszédságában laktak és dolgoztak. Mint kiderült a későbbiek folyamán: sok bizalommal egymás munkássága iránt. Vajda talán Anna Margitot becsülte a legtöbbre, amit egy „őszinteségi játék” folyamán meg is mondott, nem minden következmény nélkül. Ámos képeiről úgy beszélt, mint „felnagyított illusztrációkról”, mig Ámos Imre Vajdáról annyit; hogy „nem festészet, amit csinál”, és emlékezetem szerint akkor még Anna Margit is csatlakozott Amos vélekedéséhez... Természetesen rólam egyetlen szó sem 'esett, hiszen nem volt még mögöttem semmi. Húsz éves voltam, akkor kezdtem el festeni, kezdetleges és főleg átéletlen dolgaimat nem is mertem senkinek sem megmutatni. De jól esett, hogy megtűrtek maguk között... Az év koratelén Vajda a menzáról kijövet elesett, és térdével rázuhant egy vas lábtörlőre. Arra a térdére, ami már csomttébécé miatt operálva volt. Az egykori Szent István kórházba vitték, és ián beköltöztem jéghideg műtermébe... Legalább arra az időre kifizettem a lakbért: úgy emlékszem, húsz pengőt, amit magam is kölcsön kértem. Egyetlen képre emlékezem, amit festettem akkor: egy perzsa miniatúrát ábrázoló képeslapot „nagyítottam fel” egy óriási méretű kiterített csomagolópapírra, és még ma is örülök, hogy senki sem látta. Nálam nagyon sokáig tartott a grafikusból festővé vedlés időszaka; rengeteg buktatóval, nehézséggel... Szerencsémre, szerencsénkre Vajda elég gyorsan lábra állt, (és amikor visszaköltözött a Képíró utcába, én visszatértem az Örömvölgy utcába. Vajda bizalommal volt hozzám, amiből az a hasznom származott, hogy elég sűrűn járhattam hozzá, és láthattam a „montázs-korszak” utáni csodálatos pasztellképeit, önarcképek és csendéletek sorát, amelyek nemcsak megindítottak érzelmileg, de elindítottak szellemileg is egy bizonytalan kimenetelű kaland irányába. Vajdánál ékkor még nem mutatkoztak az úgynevezett népművészet felé mutató stílusjegyek, talán egy-egy montázsát kivéve... 1935 nyara hozta meg a változást, amikor Komissal együtt Szigetmonostoron már együtt laktak és dolgoztak. Minderről semmit sem tudva, egy viharos nyári délelőtt megkerestem Szentendrén Vajdáékat, ahol is Teri, Vajda nővére közölte, hogy Monostoron vannak Komissal. Elindultam a komphoz, hogy átjussak a Dunán, de olyan viharos volt a Duna, hogy a komp vezetője joggal bem vállalhatta az átkelést. Így hát visszamentem Terihez, s ő meghívott, hogy aludjak náluk, hátha másnapra megjavul az idő. Másnapra kisütött a nap, bár elég nagy szél volt, de a komp átvitt, és én címük birtokában megkerestem őket. Mindketten alapozott patronpapírra festettek, szinte azonos festői problémáktól áthatva, azonos stxláris jegyékkel, és egyáltalán nem lenne érdektelen a szellemi szétválás okait feszegetni ... Tény, hogy 1936 végén művészetüknek már semmi közös vonása sem volt. Ezt természetesnek is kell tartani, ha arra gondo519
