Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Ipari művészet vagy ipari forma? - Elmélkedés Koczogh Ákos Szép tárgyak dicsérete című könyvéről

tisztázása híján ehhez a meglehetősen felületes, a formára külsődlegesen tekintő áru- manipulációhoz sodródik közel. A szépség egyoldalú felfogásával, követelménnyé emelésével nem juthat az ipari forma lényegéhez közelebb. A kapcsolódási pontok, a rokonvonások „hajszolása” a képző- és iparművészet, valamint az ipari forma között újabb félreértések halmozására kényszeríti. Nézzünk egy további gondolatmenetét!

„Az iparilag előállított tárgy mai technikai fejlettségünk és felfogásunk szerint más síkon, de rokon azzal a tárggyal, amit... a fazekas, a takács, ács, bognár, kovács teremt” — írja Koczogh Ákos.

Az alapjában véve elfogadható levezetésbe is belopaJkszik a szerző torzító szemlélete. Használati tárgyak nyilván voltak a „gépkorszak” előtt is, melyeket mesterek, iparosok készítettek, de nem „teremtettek”! Koczogh Ákos szeme előtt talán a fazekasműremekek, pingáií, faragott céhládák rémlettek föl, amikor a „teremtésre” gondolt — ám a szerényebb kivitelű, napi használati tárgyak a szigorú célszerűség jegyében készültek, különleges dísz, megmunkálás nélkül. Aki már járt fazekasműhelyben, s látta a százszámra sorakozó, kiégetésre váró mázatlan csirkei.tatókat, tejesköcsögöket, annak nem kell magyarázni a különbséget teremtés és készítés között.

„Rokon-tárgyakat” azonban tényleg lelhetünk a mai ipari gyártmányok körében, olyanokat, melyeket valaha kézzel formáltak. Edényeink többsége, egyáltalán a szükségletek közvetlen kielégítésére irányuló tárgyak jelentős része ebbe a körbe tartozik. Az ember fiziológiai felépítéséhez idomuló alapfunkciók változatlansága, tükröződik ebben.

De mit kezdjünk az „előzmény nélküli” termékek sokaságával, a neoncsőtől a rakétáig, a tévétől a mixergépig? Ezeknek semmiféle előképe nem lévén, az egyre bonyolultabb, közvetett szükségletek szolgálatában kellett kialakulniuk. S ez az alakulás már nem fér bele abba a „teremtésbe”, sőt készítésbe sem, amit a kézműves mester végez. A funkció, a szerkezet, a technológia, az anyag törvényeit ő is tisztelte; nem ezek meghaladásában van a lényeg. A „másság” okait — ahogy Braun-Feldweg írja — „a gépben és a termelés gépesített folyamatában kell keresnünk.”

S ha Koczogh Ákos újra és újra le is szögezi:

„ ... a funkcionális és művészi érték ugyanazokban a tételekben jelentkezik a gyáripari termékeknél is, mint a kézműves iparművészetinél: a teljes érték jegyében” — akkor sem fogadhatjuk el tételét.

Az általa használt „teljes érték” helyett reálisabb, evilág-ibb értékről és használati értékről beszélni, amelyek ellentmondásairól szép passzusokat találunk Marxnál.

Egy vonatkozásban azonban kétségkívül ágazat kell adnunk a szerzőnek, ami az értéket illeti, bár ő nem erre gondolt: ha az iparművészeti tárgy árára gondolunk... Az említett tárgyak „szépsége” ugyanis a műkereskedelem piacán realizálódva — kincsképző, itrezorizáió szerepet játszik.

Miklós Pál elemzése is alátámasztja ezt. (Környezetkultúra és formatervezés, 1978) Az iparművészet valamikor a 19. század közepe táján — a korabeli gyáripari termékek célszerűsége és ízléstelensége ellen lázadva — az elit-igények kiszolgálására rendezkedett be. Az egyetlen .példányban (vagy kézi munkával, kis szériában) „alkotott” tárgyak vásárlói köre szűk, használati jellegük pedig erősen korlátozott. Dísztárgyak ezek, melyek a gazdagodó középrétegek reprezentációs igényeit voltak hivatva kielégíteni. Az iparművészet ma is „hasonló cipőben jár”: szolgálja magasabb jövedelmű rétegek presztizs-fogyasztását, és lehetővé teszi a fölös jövedelmek „lecsa- polását”, inflálódásmentes megőrzését.

Amíg tehát az ipari forma a tömegtermelés szülötte — s ez valóban társadalmi ügy — addig az iparművészet „használhatatlan használati tárgyaival” a kevesek (vizuális) lelki épülésére van beállítódva.

Az iparművészet „teljes embert kifejező, humánus arcáról” — áhogy Koczogh Ákos interpretálja — ezek után nemigen értekezhetünk. A „humánum értéke” helyett értékük, azaz áruk teszi nyilvánvalóvá azt az ellentmondást, ami tárgykultúránkban ma is megfigyelhető. El kell utasítanunk — ebben a formában mindenképpen — a szerző nézeteit az iparművészet „társadalmi küldetéséről”, különösen azt a megfogalmazást, mely szerint e küldetés célja, hogy „... megtanítsa őket (az embe506