Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Páskándi Géza: Másnap, vagy az alibi (színjáték)
HUTAI: Ö igen, egyedül. MÁNGOR: Nem volt ott az a kis csaj a képzőművészetiről, az a kis vidéki csaj, aki szokott neked segíteni? Ő nem volt ott? HUTAI (kis szünet után): Nem, nem volt ott. MÁNGOR: Nem kütdted el az agyagbányához agyagot tanulmányozni? (Csend.) HUTAI: Örült! örült! (Mohó kortyolás.) MÁNGOR: Hagyd abba az ivást. Csak súlyosbítja a helyzetedet. Figyelj. Az én kérdésfeltevésem éppoly logikus, mint amilyen logikusan te felépítetted, hogy én mit csinálhattam éjjel tizenegykor. HUTAI: Szóval vissza akarod adni! MÁNGOR: No nem. Ez más. A terved világos és precíz volt. A presszóban, néhány kollegináj'a társaságában, tegnapelőtt este ott ül a kislány. Te belépsz. Leülsz az asztalukhoz. S azt mondod neki: gyűjtsön neked agyagmintát, aztán hozza be a műtedmedbe. Valami speciális kerámiát akarsz csinálni. Ahhoz kell a minta. Még tréfásan meg is jegyzed: majd jól megfizeted. Tehát holnap estére várom — így te, és ezzel elmész. A kislányt másnap éjjel meggyilkolják. Te fedve vagy. Te a műtereirh'ben voltál... Épp őt vártad... S az agyagmintát. Az én agyagos cipőm pedig kapóra jött neked. Égi manna! Nos? (Csend.) HUTAI: Nem küldök kényszerzubbonyt. Nincs a kezem ügyében. Inkább azt kérdezem: mi az a szobor, amin éjjel dolgoztál? MÁNGOR: Ö, már majdnem kész vagyok vele. Miután elváltunk az Astoriánál, hazaröhantaim, s hozzáfogtam. Erre értettem, hogy „jobb társaságiba” indulok. Ugyanis a régi szobor-stílusomat egy kissé megnyitom. A dühök felé. Körülbelül negyven centis lesz. Negyven centis hanagvás... Nem dől össze tőle a világ, de sok kicsi — sokra megy... HUTAI: Igen? És mi lesz a címe? Zsenge áldozat, vagy: Leány agyagkorsóval? (Kis csend.) MÁNGOR: Egyelőre nincs címe: én utána szoktam adni. HUTAI: Én meg előtte. MÁNGOR: Tudatos alkotó vagy. Tervszerűen építed föl. HUTAI: Te viszont ötletszerűen dolgozol. Hopp, és máris megtetted, amit akartál. MÁNGOR: Nos, akkor mit teszünk? (Csend.) HUTAI: Csak tudnám, mi a terved! MÁNGOR: Mivel? HUTAI: Miért kellett ez az egész őrültség? MÁNGOR: Nem tudom, de kellett. HUTAI: Valóban minden megjárta az agyadat, amit elmondtál az imént? Cinkossá tenni — ezt akartál? MÁNGOR: Te kented be a cipőmet agyaggal, amíg részegen aludtam? HUTAI: Ö igen. Az újságot is én írtam, amelyben az agyagbánya-ügy volt, én is nyomtattam ki, a rikkancs, a postás is én voltam. (Kis csend.) MÁNGOR: Hagyni ezt. Megtakartál kínozni, meg akartál szégyeníteni, hogy ezt tehesd velem ... HUTAI: Szadista vagyok. MÁNGOR: Én viszont nem vagyok mazochista. HUTAI (félszájjal nevet): Hát ez... ez... ez az egy igaz... nem ... nem vagy... (Kis csend.) MÁNGOR: Szép lesz a szobrom! Semmi köze ahhoz, amit megkezdbél. Érzem, jó lesz. Egy év után az első. HUTAI: Legalább tizenöt kell, hogy aláírd a szerződést. MÁNGOR: Le akarsz kenyerezni? Egyezkedni? Vésőt a bordádba! Várj, ide magam elé teszem, hadd lássam jobban! (Nincs ott.) HUTAI: Tedd csak! Én úgyse látom. MÁNGOR: Nos, itt van előttem, míg veled beszélek, a megkezdett munkát nézem. Három-négy vonás, és mintha semmi közöd sem lenne hozzá! Ez persze még olyan... * HUTAI: Mint a ráncos újszülött, aki még csak az anyjának szép. 40
