Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
HARMADIK KIRAKATBABA: Én élni akarok. Élni. (halkan sirdogál) NEGYEDIK KIRAKATBABA: Meséljek nektek a völgy íelett lebegő lányról? MÁSODIK KIRAKATBABA: Nem. Fogd be a szád, Kamilla! Unom már a meséidet. Nekünk most át kell gondolnunk a helyzetünket, nincs szükség a te ide nem illő, szirupos hazudozásaid- ra. ELSŐ KIRAKAT® AB A: Én akarom. HARMADIK KIRAKATBABA: Én élni akarok. Eddig minidig mozdulatlanul kellett áillnom a kirakatokban, ízléstelen ruhákban, összevissza gombostűzve, és még vakarózni sem volt szabad. Most végre szabadok vagyunk, miért nem tudom mozgatni a tagjaimat? Miért? Hisizen nem látja senki. (sír) MÁSODIK KIRAKATBABA: Ostoba vagy. Miket képzelsz magadról? Mind azok vagytok. ELSŐ KIRAKATBABA: De -hát miért nem kellünk? Olyan jó volt a -kivilágított kirakatban állni! Legjobban a selymeket szerettem. Meg a szőrmét. Volt egyszer egy hosszú estélyi ruhám sötétkék selyemből, ezüs-tszál-akkal átszőve. És hermelin kucsmám, meg boám rókaprémből. A -bársonyt nem szerettem, ellágyította az alakomat .És azokat az ócska virágmiotás karton-ruhákat sem, amiket utoljára kónyszerítet- tek rám abban a -piszkos, külvárosi áruházban, ahol három nap alatt amúgyis mindent elszühkített a por. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még vágyakozni fogok oda-. De ott legalább meleg volt. M-ost fázom, nagyon fázom ... Miért nem kellek én senkinek? MÁSODIK KIRAKATBABA: -Neked letört az orrod, Nóra. -Fruzsinának behorpadt a feje. Kamilla arcáról lepa-ttog- zott a f esték. Még én nézek ki a legjobban négyünk közül, de nekem hiányzik hátul egy darab a koponyámból. HARMADIK KIRAKATBABA: Élni akarok! (sír) NEGYEDIK KIRAKATBABA: Volt egyszer egy -lány, szép, mint az Isten mosolya, és egy napon megérkezett a Völgybe. ELSŐ KIRAKATB'ABA: Miféle völgybe? MÁSODIK KIRAKATBABA: Ne hallgassatok rá. Mindenfélét összehord. Méltósággal kell viselnünk, amit a sors ránk mért. NEGYEDIK KIRAKATBABA: Meglátta arcát a patakban, és a patak is meglátta arcát őbenne. Mosolygott, és a levélrések tükre volt a mosolya. Lépett, és ágak inogtak lépteiben. És látta a Völgy, hogy minden imiccenése felmagasztosul a -lány mozdulataiban. Ezért megsebezte őt, a vérét vette, és maga fölé tette az égre: -lebegjen ott örökkön - örökké, vér nélkül, súlytalan ... MÁSODIK KIRAKATBABA: .Ostobaságokat beszélsz, Kamilla. Akinek nincs vére, -az olyan, mint mi vagyunk. Ahelyett, hogy reálisan felmérnéd a- helyzetedet, csak fecsegsz össze-v-issza. Végy példát rólam! Én mindenre felkészültem, engem nem érhét meglepetés. HARMADIK KIRAKATBABA: Élni akarok. Élni. Járkálni az utcán, és -megnézni a kirakatokat. És férfiakkal beszélgetni-, akik meghallgatnak, és nem dobálnak durván egyik sarokból a -másikba, mint az eladók. Élni akarok! Élni, élni, ÉLNI! (hangosan sír) MÁSODIK KIRAKATBABA: Teben- ne-d -nincs semmi méltóság, Fruzsina! Fúj! ELSŐ KIRAKATBABA: És nem lehet azt a lányt kiszabadítani? NEGYEDIK KIRAKATBABA: De igen. És egy napon majd ... (szavait elnyomja a szél süvítése) ELSŐ KIRAKATBABA: Nem értem. És fázom. Nagyon fázom. MÁSODIK KIRAKATBABA: Szedd ösz- sze -magad, Nóra! Vegyetek példát... (az ő szavai is elvesznek a szélben) HARMADIK KIRAKATBABA: Élni akarok. Élni... “ A szél jelerősödik, és ledönti a Kirakatbabákat. Mereven dőlnek el, bele- toccsannak a sárba, a törött üvegek, behorpadt, rozsdás konzervdobozok közé, papírlapok kavarognak felettük. Sötétség. 492
